Márciusban a Szemenyei 1978b osztály kezdeményezésére és részben szervezésében folytattuk a 2016-os és 2017-es irodalmi nosztalgiaóra sorozatunkat. Izgalmas témákat választottak a felkérést elfogadó tanár urak. A két óra keretében a következőket hallhattuk:
dr. Lukács László: A vallásos motívum a kortárs irodalomban, elsősorban Iancu Laura költészetében.
dr. Jelenits István: "Oly korban éltem én e földön"
Sokszínű képet kaptunk a bemutatott alkotókon keresztül: Vasadi Péter, Benei Zsuzsa, Győrfi Ákos, Bátori Csaba, Iancu Laura és a megkerülhetetlen Pilinszky János költészetén keresztül. Kiindulópont a karácsony témája, amelynek formai és tartalmi megfogalmazásában tettenérhető változások bizonyítják a költészet 20. századi fordulatát. József Attila és Ady Endre még a gyerekkori idilli karácsonyváró hangulatot szólaltatják meg, hogy aztán ez a mai kortársaknál a csalódásokon, emberi traumákon, megpróbáltatásokon átment felnőttek keserű reflexiójához vezessen: „Jól zártak a betlehemi fakapuk” vagy „bölcsőben, jászolban, sziklák alatt” –, azaz Prohászka gondolata szerint a betlehemi barlangból a Golgotára nyílik kilátás. Ennél azonban mélyebbről jövő problémákból ered, hogy a vallásos költészetből eltűntek a jámbor, „papos”, teológiai kifejezések, szlogenek. Ma is érvényes az az 1942-ben tett megállapítás, miszerint az ún. katolikus irodalom nagy hiányossága, hogy vagy Isten hiányzik belőle, vagy a tehetség; vagy katolikus és nem irodalom, vagy irodalom, de nem katolikus.
Lukács tanár úr nagyívű, sok idézettel alátámasztott előadásában vezette át hallgatóságát, tanítványait a mai ember sötétnek tűnő látásmódjától – „az ember fáj a földnek, Istennek fáj az ember” – , illetve a kimondva-kimondatlanul újra és újra megfogalmazódó helyzetértékelésétől – „a vallásos irodalom csatát vesztett”, hogy igenis nap mint nap újra kell fogalmaznunk a reményt, hogy „Isten nem teremt selejtet” és vegyük észre: még a profán irodalomnak is eredendően vallásos a természete, ez is egy örökös kísérlet a bűnbeeséstől megzavart inkarnáció beteljesítésére. Célunk az kell, hogy legyen, hogy – ahogy az egyik idézett költő írja – „közelebb írni magunkat Istenhez”, s arra figyelni, „ahogy Isten ért meg bennünket”.
Egy „suttyomban” tartott szünet után a következő órát Jelenits tanár úr tartotta.
Érettségi találkozós tapasztalataira utalt: míg a természettudományos tananyag az elmúlt évtizedekben hatalmas változásokon ment át, ugyanez nem áll az irodalomra: a régi itt nem veszti el soha a jelentőségét, a régi is mindig élő marad. Nagyon érdekes azonban a versek és a költők utóélete: 2002-ben jelent meg egy kötet a magyar költészet legszebb verseiről, amelyet úgy válogattak ki, hogy 104 irodalommal foglalkozó embert kérdeztek meg, mi számukra a 10 legemlékezetesebb verse a 20. századi magyar költészetnek. Meglepő módon Radnóti-vers nincs az első tízben. Mi maradt hát utána? – tette fel a kérdést a tanár úr, túl a három vaskos kötetet kitevő alkotásokon. Úgy véli, hogy a modernség határán mozgó költő jelen van ma már érdeme szerint az irodalmi köztudatban. Cs. Szabó László visszaemlékezésén keresztül jellemezte a hallatlan műgonddal, „e kitartó játékkal” dolgozó költőt, akinek a költői gondolat előbb természetesen a fejében született meg, hogy majd a fülével hallja meg a szavak zenéjét, végül pedig a nyelvével ízlelgesse, morzsolgassa őket, mielőtt a végső formába önti őket. Számára a kor, a környezet megkövetelte erkölcsi tökéletesség volt az elsődleges eszmény, így osztályozta költőtársait is: a nagy költőt meghaladja a jó vagy gondos költő, hogy a hierarchia csúcsán a tökéletes, az etikai eszményt megvalósító költő legyen.
Pedig nem született annak, a 2. század eleji magyar összeomlás idején egy hallatlanul gazdag és sokszínű költői nemzedék jelent meg. Erre a korra esik a tanár úr szellemi eszmélése is, az egyik összekötő kapocs közöttük Sík Sándor személye, Radnóti atyai mentora, s így máig közel érzi magához ezt a világot. Sík tapintatosan gondoskodott arról, hogy közel kerüljön a keresztény szellemi világhoz, s bevonja a felnőttek számára írt imakönyvéhez szükséges fordítói munkába. Egész életén át mögötte állt, mint feleségének, Fannynak is. Költőileg a baloldaliságtól indult el az izmusok hatása alatt, a „barrikádok szókincsét” alkalmazza, de ez még nem az igazi önmaga. Lassú a beérkezése, Babits kezdeti elutasításának elmúltával indul el a gazdagodás útján, s talál rá saját modorára és hangjára.
Emberileg megdöbbentő, hogy a zsidó gyökereit elhagyó, a zsidó örökséget nem magáénak elismerő, hanem magát magyar költőnek valló Radnóti mégis – amikor származása miatt került emberileg megalázó és nyomorult helyzetbe –, nem menekült, pedig megmenekülhetett volna. Előre érezte és vállalta halálát, sorsát. Megrendítő volt hallani a tanár úr elérzékenyülését, amikor erről a halállal való bátor és tudatos szembenézés „ünnepi útjáról” beszélt („azt gondolta, hogy ez a dolga”).
Radnóti alkotásai egy adott kor kifejezői, de az örökkévalóságnak szólnak. Így érezhetjük őt magunkénak és érezhetik majd azok is, akik a nyomunkba lépnek.
A Piarista Szalon irodalmi nosztalgiaóráinak e harmadik rendezvényein szeretett tanáraink előadása ismételten azzal a hálával teli érzéssel és meggyőződéssel tölthetett bennünket, hogy lehessen bár talán modernebb pedagógiai eszközökkel élni a mai kor iskolájában, hitelesebben, jobban és lélekformálóbb módon biztosan nem lehet az ifjúság nevelésének nemes ügyét szolgálni, mint ők tették. Köszönet érte a Gondviselésnek és nekik!
Várgedő Tamás