Középiskolás koromban a piaristáknál jó ideig Pogány János tanított matematikára. Alacsony ember volt, tele agilitással, aktivitással. Órái szigorú időbeosztást követtek. Sokan feleltünk egy-egy óráján. Becsengetés után azonnal bent termett. Üdvözlés után egy valaki előre vitte elkészített házi feladatát, s felírta a táblára, hogy mire jutott otthon. Míg emez a táblára rótta a számokat, addig másikunk felelt, két további jelölt pedig a kiürített első padokban húszperces röpdolgozatot készített (Laricsevet írt). Utána jött az új anyag leadása.
Pogány tanár úr vibráló egyéniség volt, forrott körülötte a levegő. Hadarva beszélt, magán tartotta figyelmünket. Év elején két mondatot diktált le. Ezek álltak valamennyiünk füzetének első lapján. 1. A matematika az a tudomány, mely megtanít bennünket arra, hogy hogyan kell a számolást elkerülni. 2. Aki felelés közben két előjelhibát vét, annak felelete legfeljebb csak kettes lehet. Ezekhez kellett tartanunk magunkat. Fegyelmezett bennünket ez a két mondat.
Sűrűn ,,üzent” a diákjaival a szüleinek az ellenőrzőn keresztül. Mi aztán magyarázhattuk, hogy mi is történt. Voltak köztük humoros beírások is. Bátyámék osztályában történt:
- Fiacskám, mit csinál maga ott? (Magázott bennünket.)
- Tanár úr, ott egy pók – mutat a sarokba a gyerek.
- Igazááán? Na, ne mondja! Akkor most előveszi az ellenőrzőjét, és beírja: „Miközben a tanár az év legnehezebb anyagát tanította, én az osztály pókjával foglalkoztam.”
Beíratta egyszer: „Kedves Szülők, vegyék tudomásul: vagy megtanulom az írásbeli gyökvonást, vagy megbuktat a tanárunk”. Megtanultuk. Majd az érettségire újra, majd a főiskolán megint, továbbá mindannyiszor, ahányszor valakit érettségire készítettünk fel a későbbiek során. Az életben viszont sosem alkalmaztuk. Igaz, hogy a matematikát igen, mert megtanított arra, hogyan kell a számolást elkerülni. Valójában tanárunk jól tanított és keményen követelt.
Minden évfolyamnak elmondta, hogy ötösre csak a jó Isten tudja a matematikát, négyesre a tankönyvíró, ő maga hármasra, a jó diákok kettesre, a rosszak pedig egyesre tudják. Válogathattunk.
Hittanra leghosszabban Medvigy Mihály tanított a gimnáziumban. Mint minden tanárunk, ő is rendszerességre tanított. Ha valaki nem készült, két variációt kínált fel számára tréfás kedélyű tanárunk: 1. Felelhetett az illető csak annyit, hogy: bikkmakk, mire kettest kapott, vagy csak egyest. Utóbbi esetben megjegyezte Medvigy tanár úr: bikkmakkot mondtál, de nem „témába vágót”, ez csak egyes, ám jött a komoly 2. variáció: „Minden csorbát ki lehet köszörülni, amíg a penge éle tart, s amíg a nap le nem megy.” Ez a kijelentés azt jelentette esetében: az anyagrészt tanítás után a szobájában felmondhatod, de csak délután. Sok estéje foglalt volt ugyanis. A Zeneakadémiára és az Operába járt a diákokkal együtt. Jegyeket szerzett neves előadóművészek zenei estjére, és mindegyikért 10 fillért kért nevelési célzattal. Ingyen semmi sincs – mondta, s az ő villamosjegye is 50 fillérbe kerül.
Humorára humorral válaszoltunk: Emlékszem, kapott egy köszörűszerű tákolmányt papírból. Na, azután mindenki köszörülhetett rajta azt követően, hogy eredményesen referált. Valaki megkérdezte tőle, hogyan lehet az, hogy senkit sem buktat meg hittanból? Ezekkel a szavakkal ütötte el a kérdést: Akit egy olyan zseniális ember tanít, mint én, bármennyire nem figyel is, összeszed annyi tudást, hogy ne kelljen elbuktatnom.
Az akkor 83 éves Medvigy Mihály mesélte vidáman egyik osztálytalálkozónkon, hogy a közelmúltban Mexikóban részt vett egy régészeti expedíción. Ennek során felmászott egy piramis tetejére. Lám, milyen jó, hogy annak idején annyit vittem kirándulni a gyereket! – fűzte hozzá a maga mindig derűs módján.
Sokszor tesztelte a diákokat. Ehhez régi operai ismertetőket osztott ki. A hátukra írtunk. Gyerekek, 12 részre hajtjuk a papírt, ez egy intelligens feladat, csak a jobbaknak sikerül. Először félbe, majd újra félbe, a maradékot pedig háromba. Most megcsóváljuk a ceruzánkat és felülre felírjuk a nevünket. Ha látsz még feljebb fehérséget, akkor oda, mert az jelenti a felült. S máris írod az első rubrikába az arabs egyest. Ha nem tudod a választ, odaírhatod, hogy bikkmakk, vagy rajzolsz egy elefántot. Ha még mindig maradt időd, odaírod: Itt az öreg elefánt, ha nem bántod, ő sem bánt. S máris felírod a következő rubrikába az arabs kettest…
Fekete Antal magyartanárunk sok mindent rövidített, szerette ezeket. Így zárta az óráját: Kösz, ki, le, azaz köszönés, kivonulás, le az udvarra levegőzni. Az utolsó órát pedig: Csom, be, kösz, ki, le, azaz csomagoljatok be, stb…
Volt neki egy visszatérő intőszövege a hanyagul végzett dolgozatjavítók megbüntetésére: „K. Szülők! Vegyék tudomásul, hogy konok következetességgel vonakodom kijavítani magyar dolgozatomat.” Egyszer olvastam Erdő Pétertől egy cikket, amelyben megjegyzi, hogy az EU konok következetességgel vonakodik országunkat tagjai közé számlálni. Azonnal világossá vált, a jó prímás érsek piarista diák volt.