ANTALL JÓZSEF POLITIKAI ÖRÖKSÉGE A 21. SZÁZADBAN
TISZTELGÉS A NÉHAI MINISZTERELNÖK EMLÉKE ELŐTT
Felfokozott várakozás előzte meg az MPDSZ Antall József néhai miniszterelnök emberi alakját megidéző, politikai és erkölcsi örökségét felvázoló Piarista Szalon rendezvénysorozatának 3. estjét, amelyet a szervezők tudatosan úgy időzítettek, hogy – megtartva a Szalonok csütörtöki napra eső hagyományát –, egy nappal kövesse a miniszterelnök 25. halálévfordulóját. Ez különösen megható mozzanata volt a mostani találkozásnak.
A célunk az volt, tisztelegjünk a 20. század magyar történelmének kimagasló, a mártírsorsra jutott Tisza István és Teleki Pál nagyságával mérhető államférfija, Antall József miniszterelnök emléke előtt. Mártírként tekintünk őrá is, hiszen tudatosan vállalta fel a „kamikáze” sorsot, életét annak a politikai és erkölcsi célnak rendelve alá, és áldozva fel, hogy az új Magyarország megalapozásával biztosítsa e nemzet tartós felemelkedését és állítsa helyre Márai Sándor szavaival élve az őt megillető európai rangját és tekintélyét.
Várgedő Tamás (VT) választmányi elnök, az est házigazdája Nagy Gáspár „Magyar karácsony” című versével indította a programot, amely a Antall József halálának napján született. „Uraim, most már emelt fővel szégyenkezhetnek! ...” visszhangozhatott a költő felkiáltása a hallhatóság szívében.
Majd röviden felidézte az előző két estnek tanulságait és üzeneteit.
Az 1. estén a családi háttér, a neveltetés, az Antall Józsefre annyira jellemző szolgálat-ethosz kialakulása és korai megnyilvánulása állt a középpontban, s felidéztük a fiatalember, a tanítványai által körülrajongott tanár és a fiatal családapa Antall József alakját. Ebben különösen segítségünkre volt Jeszenszky Géza volt külügyminiszter úr mint meghívott beszélgetőpartnerünk.
A 2. rész „Az alámerülés és kibekkelés” alcímet viselte. Jeszenszky Géza igazította helyre a történelmi legendaként elterjedt szóhasználatot, ami annyira idegen Antall József habitusához, hogy soha nem hangozhatott el. Antall József életének azt a szakaszát ismerhettük meg, amit a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyv- és Levéltárban töltött 1964 és 1989 között. Valójában a megmaradni és felkészülni erkölcsi parancsa érvényesült. De ez a „fortélyos félelem által igazgatott” kor, a grafomán besúgók, a tartótisztek, a koncepciós koholmányok világa, amelybe a film tényanyagán túl Tóth Eszter Zsófia, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa vezetett be minket. A film vége már a Antall József politikai színrelépésével zárul, amelyhez szintén sok féltékenységtől és irigységtől vezetett tévhit kapcsolódik.
A 3. estét úgy hirdettük, hogy ez lesz sorozatunk befejező része. Dér András (DA), a filmsorozat alkotója, rövid ráhangolójában kiemelte, hogy a filmben az embert kívánták a középpontba állítani, s bemutatni, hogy miként tud az ember helytállni veszélyes és teljes erkölcsi integritást kívánó helyzetekben, s Antall példája a mai zűrzavaros időkben is miként tud példát mutatni nekünk. DA tapasztalata szerint Antall József megítélése mindmáig vegyes. Találkozni ebben a részben a hűséges hívek és munkatársak mellett a politikai ellenfélből Antall működésének erényeit és eredményeit elismerő, mára már objektívebb ítéletre képes és a hajdani ellenséges álláspontjukat változatlan keménységgel képviselő személyekkel is. A felvett többórányi interjúanyagnak azonban csak egy töredékét sikerült belesűríteni a 3. részbe, amely 1989-tól az 1990-es a híres pizsamás interjúig terjedő időszakot öleli fel visszaemlékezések, értékelések formájában. Lesz tehát legalább egy további, a külpolitikus Antallt középpontba állító felvonása is a sorozatnak, hiszen el kell jutnunk a mártírsors beteljesedéséhez.
Az ezután következett filmvetítést rövid szünet követte, majd Dr. Török Bernát, a Diákszövetség főtitkára (TB), az est fő moderátora köszöntötte a vendégeinket: a miniszterelnöki szellemi-politikai „junta” tag dr. Kónya Imrét, a Független Jogászfórum egykori elnökét és az MDF első frakcióvezetőjét (KI), a korszak egyik koronatanúját és Prőhle Gergelyt (PG), aki ugyan egy későbbi politikusgeneráció tagja, de mégis a mának szóló fontos üzeneteket vártunk tőle.
TB megfogalmazta első kérdésünket: mik Antall József személyiségének azon legfontosabb jegyei, amelyek legjobban megfoghatják a jelen generációit és közelebb hozhatják alakját azokhoz a fiatalokhoz, akik még nem élhették át tudatosan működésének időszakát, így Antall József karizmája nekik már nem alapélményük?
KI: Válaszában kiemeli a nagyvonalúságot, a híres antalli egyensúlyra törekvést. Antall nem az ellenfelek minden áron való legyőzésére törekedett, hanem igazi demokrataként elismerte a parlamenti ellenzék jogait. A nyugati mintájú parlamenti játékszabályokba szerinte belefért még akár egymás gyalázása is, amelyet neki jócskán tűrnie kellett. De ő mégis békét és nyugalmat akart – békés építőmunkát – a tolerancia és türelem jegyében, s azonosult az emberekre az átalakulásból fakadó nehézségekkel is. „Szerette volna, ha szeretik az emberek”, de ebből fájdalmasan keveset kapott meg.
PG: A piarista magabiztosság dicséretével kezdte, hogy ő, az evangélikus lelkészcsaládból származó budai „úrigyerek”, aki soha nem volt aktív politikus, meghívást kapott tőlünk. A politika oldalszele 1993-an érte el, amikor a liberális Friedrich Naumann Alapítvány magyarországi vezetője lett. Antall alakjából a klasszikus úriember attitűdjét emelte ki, amely megmutatkozott öltözködésében, szóhasználatában, finom humorában, hanghordozásában, egész intellektuálisan kifinomult és emelkedett stílusában. Ez a kicsit az elitizmus felé hajló emberi alapállás az ő korában már félreértésekhez és elutasításhoz is vezetett.
KI: Igen, részben az akkori társadalmi környezet kisszerű alakjai, részben a tömeget alkotó egyszerű emberek számára idegen volt Antall perspektivikus gondolkodása, vízióteremtő képessége. Ők azt szeretik visszahallani, amit a közvéleménykutatási eredmények kimutatnak, illetve sugallnak.
Számára is meglepő volt Pető Iván máig le nem vetkőzött sértődöttsége, aki nem tudta túltenni magát azon, hogy 1990-ben esélyük volt a választás megnyerésére, s hogy a „mucsai bunkók között megjelent egy ízig-vérig politikus, a nemzetközi politikában pedig egy művelt úriember”. Kövér László felfogása Antall állítólagos naivságáról nagyon érdekes, mert Antall fő céljaiért mindig keményen harcolt, legnagyobb ereje pedig a kompromisszumra való képessége volt. Váratlan az akkoriban legjobban taszító Haraszti Miklós egészében korrekt ítélete, ami azt mutatja, hogy ő felül tudott emelkedni a régi beidegződéseken.
VT: Visszatérve a filmbeli emlékezők megnyilatkozásaira, kérdezi, hogy lehet-e már ma indulatok nélkül fogadni ezeket, a korábbi ellenfelek által megfogalmazott erősen negatív véleményeket, például Pető Ivántól („Antall Churchill-i értelemben nem volt nagy ember, nem volt sem lenyűgöző, sem kiemelkedően okos; rossz szónok, bizonyos dolgokban járatlan, a politikai praktikaügyekben nem volt szívbajos …”), vagy Kövér Lászlótól („minden látszat ellenére naiv volt, aki akár szándékosan hitegetett, hazudott,…”). Vagy az antalli higgadtságot követve kell értékelnünk ezeket a megnyilatkozásokat?
KI: Ebben a körben legyünk mi is nagyvonalúakat és inkább a hajdani ellenfelek elismeréseit erősítsük.
PG: Ne tévesszen meg senkit, hogy Haraszti Miklós milyen „kedvesnek” mutatkozik a filmben. Sem őt, sem Petőt, sem Kövért nem kell túlértékelni. Figyeljünk azonban az MDF alapító Kiss Gy. Csabára, aki régi vádjait elővéve nagyon súlyos kijelentéseket tett a jobboldal megoszthatóságáról és megosztottságáról. Ezzel egy máig nem csitult vitát nyitott újra („Antallnak több megbeszélnivalója volt Tölgyessyvel, mint Csurkával” – hangzott el az egyik interjúrészletben).
KI: Ez nem felel meg az igazságnak. Antall igenis rengeteget beszélgetett Csurkával is, amit ő mint frakcióvezető szóvá is tett. Jellemző volt Antall válasza: „őt, ti. Kónyát nem kell kezelni”. Tudomásul kell venni, hogy az MDF elég zavaros hátterű párt volt. Szabad György kivételével szinte mindnyájan a népi baloldalhoz tartoztak, akik abban a tévhitben éltek, hogy csak ők egyedül a nemzeti elkötelezettség letéteményesei. Ezért idegenkedve fogadták Antallt. Csoóri Sándor ezt sérelmezte is. De vele történt az az eset is, hogy a Magyarok Világszövetsége ülésén, ahol Antall beszédet mondott, az elnök Csoóri odafordult a miniszterelnökhöz, mondván: „nem is tudtam, Jóska, hogy Neked ilyen fontos a magyarság”! Ugyanígy lángoltak fel az indulatok az MDF-SZDSZ paktum megkötésekor is. KI egyenesen tetemrehívásról beszélt ezzel kapcsolatban.
TB: Örül az indulatokat kiváltó megjegyzéseknek, mert ő koránál fogva csak az értelmezések alapján tud képet alkotni Antall József politikai működéséről. Ezek a különböző értelemzések – még a hamisak is – segítenek helyre tenni az akkori történéseket és ezek szereplőit. Egy dolgot fontosnak tart megkérdezni a film kapcsán. Antall az egyik részletben arról beszél, hogy „ha nem fogunk össze és nem mozgósítjuk a legjobb erőinket, akkor egy történelmi esélyt szalaszt el az ország”. Hogyan állunk 25 év múltán, mai felfogásunk szerint ezzel a történelmi eséllyel?
KI: A filmnek egyik legnagyobb erénye, hogy megszólaltatja a negatív hangokat is. A fiatalok csak a tévében megszakított kacsamesékre emlékeznek. Egy dokumentumfilmnek valóban ez a logikája. De egy dokumentumfilm soha nem fogja Antall József államférfiúi bölcsességét közelvinni a fiatalsághoz. Erre csak egy játékfilm lenne képes, ha művészi erővel és hitelesen ábrázolja a politika színpadán működő embert. Tehát nagy szükség lenne egy ilyen játékfilmre is.
VT: Németh Miklós azon anekdotájára kérdez rá, amely szerint ő egyszer megkérdezte, hogy az MDF frakció 169 (KI: helyesen 165) képviselőjéből hányat ismer közelebbről Antall? A válasz szerint 28-30-at. Mire Németh: „Nagyon sajnállak, Jóska”. Hogyan lehetett egy ilyen frakciót összetartani, a belső ellentéteket kisimítani?
KI: Bizony voltak nehéz helyzetek. Az első akkor, amikor hidegzuhanyként érte őket a felismerés, hogy Németh Miklós állításával szemben, nem volt olyan „korrekt az átadott leltár”, s Rabár Ferenc egy gazdasági megszorító csomagot volt kénytelen összeállítani. A frakcióban Rabár, aki nem volt az ékesszólás mestere, mutatta be a programot. Egyetlen hozzászólás esett, Csurka Istváné: „Ha ezt a népnyúzó javaslatot elfogadjuk, semmivel sem vagyunk jobbak, mint a kommunisták.” Kitört a taps, majd Kónya próbálta jobb belátásra bírni az ellenkező Csurkát: „De Pista, ez a MI kormányunk javaslata.” Mire a válasz: „Az engem nem érdekel”. Újabb taps. Végül mégis sikerült elfogadtatni a frakcióval a javaslatot. Nem volt könnyű úrrá lenni ezeken a helyzeteken. De az akkori képviselők becsületére legyen mondva, ők nem úgy érkeztek a Parlamentbe, hogy meggazdagodni, hanem szolgálni akartak. Így teljesülhetett az, amit Boross Péter emelt ki, hogy egyedüliként a térségben ők töltötték ki a teljes ciklusukat. KI büszke arra, hogy ő vezethette, és a különösen a hétfői frakcióüléseken zajló sok küzdelem, valamint a Csurka lázadása okozta nagy kár ellenére is sikerült egyben tartania a frakció többségét.
PG: Két radikális ellenzéki (Pető, Kövér) egymásnak nagyon ellentmondó megnyilatkozását hallhattuk a filmben. De ennél még jelentősebb, amit nem tárgyal a film, és azóta sincs feldolgozva, mégpedig a titkosszolgálati érintettség, amivel a semmiből politikai versenytársakat kreáltak az MDF-nek. De ugyanígy vagyunk az Alkotmánybíróság jogkörének olyan meghatározásával, hogy az ne könnyítse a mindenkori kormány életét. Mindennek fényében kell azt a heroizmust értékelni, amivel ezt a „cserkészcsapat” frakciót a professzionális kormányzás irányában lehetett elmozdítani.
Utalt Kulin Ferenc ezévben megjelent „Forradalom helyett” c. könyvére, amelyből megtudhatjuk, hogy a „barát” Kohl kancellár közbenjárt azért, hogy Horn Gyula maradjon a külügyminiszter. Ha valami, akkor ez volt a naivság. Későbbi berlini nagykövetként is azzal szembesült, hogy a 80-as évek kommunistáinál nem volt ravaszabb embertípus a világon, akik értettek ahhoz, hogy az elvesztett politikai hatalom miként konvertálható gazdasági hatalommá, majd a megfelelő időpont elérkeztekor miként lehet azt ismét politikai hatalommá visszakonvertálni.
KI: Az eddig nem érintett külpolitikai kérdéskör kapcsán mondott el három történetet Antall József külföldi politikusokkal való kapcsolatairól: Helmut Kohl kancellárral Versailles-ban a párizsi szerződés aláírásakor, Bush elnök telefonhívása a moszkvai puccs idején és Jelcinnek a Parlamentben tett bocsánatkérését követő kézfogása Antallal, amikor az orosz elnök meghatottan fogadta el a magyar miniszterelnök feléje nyújtott kezét („ha leveszik a kezünkről a bilincset, akkor mi baráti jobbot fogunk nyújtani”).
TB: Az immár több mint kétórás program lezárásaként megnyitja a hozzászólásokat, mindenkit önmérsékletre intve.
DA: Két felvetésre reflektált: egyrészt az ügynökkérdés, amely a 4. rész kiemelt témája lesz a külpolitikai tevékenység mellett, másrészt kiemeli Antall javaslatát, amely abból a felismerésből származik, hogy egy új pártrendszerre van szükség, amely formációt adhat a keresztény és nemzeti és liberális gondolkodóknak. A javaslat süket fülekre talált.
Tóth Eszter: a miniszterelnök temetésének egyik szervezőjeként hiányolja, hogy nem kapott választ TB kérdésére, elszalasztottuk-e annak lehetőségét, hogy komoly európai tényezővé váljunk?
PG: A kérdést így történelmietlennek érzi, de azt tudja mondani, hogy személyes véleménye szerint lenyűgöző az az teljesítmény, amely időtállóan stabilitást, az 2010-es korszakban bekövetkezett változások után is lényegében fennmaradó politikai intézményrendszert alkotott. Tehát ebben a történelmi meghatározottságban, ezzel az emberanyaggal nem beszélhetünk elszalasztott lehetőségről.
KI: Antall József volt az egyetlen politikus, aki képes volt a miniszterelnöki feladatokat betölteni. Mindenki valamilyen mértékben „beleégett a korábbi rendszerbe, ő nem”. Az Ellenzéki Kerekasztalt is úgy vezette Szabad Györggyel közösen, hogy nem állt mögöttük a nép vagy egy Szolidaritás, tehát a mezítlábas ellenzék vívta ki kompromisszumok árán az eredményeket, lásd az első köztársasági elnök megválasztására vonatkozó megállapodást. Ebben a folyamatban még szervesen részt vett az SZDSZ is.
Antall József nem a rendszerváltó miniszterelnök, hanem maga A rendszerváltó, akinek személyéhez köthető az 1989-1993-as négyéves időszak. Korai halála megóvta az elmúlt 25 év rettenetes csatáitól. A mi feladatunk, hogy a ma emberének szívéhez közelvigyük őt, aki vallotta, hogy „Magyarország a hazám, nem pedig működési területem.”
VT: Zárszavában emlékeztet arra, hogy a történet itt még nem ér véget, ugyan mindnyájan ismerjük a szomorú befejezést. Tehát szándékaink szerint legalább egyszer még találkozóra fogjuk hívni Antall József tisztelőit. A mai különleges évfordulóhoz kapcsolódóan szeretnénk bemutatni azt, hogy Antall Józsefet milyen nagy, az egyenrangúnak járó tisztelet övezte korának világpolitikai vezetői részéről. Közülük is kiemelkedik az őt megkülönböztetett módon kezelő idősebb George Bush elnök, akinek két levelét talán először publikálta Jeszenszky Géza a Magyar Hang c. magazin december 7-13-i számában. Mindkettőből egy-egy rövid részletet idéz, amiket VT felolvasott.
Majd néhány részlet következett Nagy Gáspár „Kihulló apokrif lapok Antall József naplójából” c. verséből. „… csak jöttek, özönöltek hozzám, bár szétszéledeztek és hűtlenkedtek aztán, most eszem azt súgja, s majd leírja a toll: talán szívükhöz érkeztem mégis valahol…”
Az est utolsó aktusaként a Szalon szervező csapata: Török Bernát, Bendzsel Miklós, Novotnik Ádám és Várgedő Tamás 25 szál vörös rózsával köszöntötte Antall Józsefné Klára asszonyt. Őszinte szeretettel és együttérzéssel köszönték meg azt, hogy ennek a nehéz 25 évnek minden terhét oly példamutató méltósággal viselte. Klára asszony úgy ápolta Antall József emlékét, hogy nekünk is – s különösen itt a Piarista Diákszövetségben –, erőt adott a követésére. Nekünk nem kellett az, amit a költő mond, hogy „talán szívünkhöz érkezzen mégis valahol”, mert mindig a szívünkben volt és lesz, és azóta is minden politikust és politikai programot az ő erkölcsi mércéjén és példáján keresztül ítélünk meg.
Klára asszony: személyes kapcsolatban is állt Nagy Gáspárral. Az utolsó mondatot „talán szívükhöz érkeztem mégis valahol…” nagyon fontosnak érzi, s úgy gondolja, hogy a mai este elősegítette ennek megvalósulását.
A rendezvény ezután még nem fejeződött be, a résztvevők szendvics, sütemény, bor mellett folytatták az Aulában a baráti együttlétet, beszélgetést.
A szervezők remélik, hogy valamennyi vendégünket viszontláthatjuk a 4. részen!
Várgedő Tamás
