Jákfalvi Péter és sokan mások:
"Mit tanultunk az iskolától? Mindez hogyan hatott később az életemre?”:
a) általánosságban,
b) konkrétan az egyes tanároktól?
Osztályunk, a Budapesti Piarista Gimnáziumban 1969-ben végzett 4/a jelentős része minden év András-napja táján kis-osztálytalálkozóra gyűlik össze, amin valamilyen előre egyeztetett témát szoktunk az ünnepelt osztálytárs irányításával megbeszélni. 2016-ban a fenti körkérdésre készült mindenki a maga válaszával. Ez alkalommal kiemelkedő figyelemmel és gondossággal – a téma mindenkit megmozgatott. Sokunk írásban is átadta mondandóját, és az egész estéről hangfelvétel is készült.
Ezt az anyagot igyekeztem olvashatóvá tömöríteni, hogy képet rögzítsünk a 60-as évek második felének iskolájáról. Tanáraink közül már csak egyedül Jelenits atya él, lassan mi is elveszünk, elpusztul az is, ami agyunkban-lelkünkben az iskoláról megmaradt. Így talán kicsit megőrződik, legalábbis egy iskolai évkönyvbe, irattárba bújtatva később is fellapozható.
Legyen, aki megteszi!
A szerkesztésről:
A kérdés a) és b) fele (vagyis az általános emlék és a tanári névsor) szerinti csoportosítás kézenfekvő. Hogy mindez, hogy formálta az életünket? Nehéz volna adatszerűen kigyűjteni, de a vallomásokból sok minden kiderül. (Egyetlen szóval: döntően. Különben ez a visszaemlékezés sem akart volna világra jönni.)
Elsőként Somkuti Tamás osztálytársunk írását másolom ide, az ő kerek egésszé fogalmazott válaszát („Nehéz ügy” címmel) kár lett volna szétszerkeszteni. Ő találta meg és küldte szét Megyer József SP 1942-ben megjelent Piarista szellem c. írását is, amelyet, mintegy függelékként, összeállításunk után csatolok. Alapmű a témában.
A továbbiakban monogramokkal könnyítem meg a szövegben a tájékozódást. Ezt sem következetesen, mert egy-egy gondolat több megfogalmazásban is felmerült – és hát nem a szerző a fontos. De a szerkesztőség kérésére csatolom az iniciálék feloldását is – úgy, ahogy az illető javítani kérte.
Az öt órás hanganyagból kiszűrt, „szerzőhöz” nemigen köthető véleményeket „Köz” jelöléssel a végére soroltam. Saját beszúrásaimat következetesen [szögletes zárójelbe] tettem.
„Általánosságban” tehát ki-ki ezt kapta az iskolától:
SkT
„Van ennek a kérdéssorozatnak értelme, de csak azért, hogy felmérhessük, teljesítettük-e az ott megkapott feladatokat. Ha akár utólag is tudatosítjuk a küldetésünket, az segíthet önmagunk belső vizsgálatában. Van értelme, ha arra használjuk, melyek még a hátralévő feladataim.
Objektív értékelésre nem vállalkozom. A „hormonzavaros” – szóval egészséges – kamasz emlékei alapján értékelni nem valami hatékony, talán nem is valós. Jelen állapotunk ugye a „bölcs”, a tapasztalt férfié. Én ezt az ellentmondást nem tudom feloldani.
Életpályánk összegzésében a felelősséget egykori tanárainkra kenni – nem elegáns. De épp ez az egyik dolog, amire tanítottak, hogy a nehézségek elől nem lehet elmenekülni, a szembejövő feladatot vállalni kell.
Mert azt megtanulhattuk, hogy az életben feladatunk van. Ez a példájuk alapján, hogy az értelmes emberi tevékenység a másokért való élés (család, hivatás). Könnyű az orvosnak, a tanárnak, a papnak, tőlük elvárt a hivatástudat.
Ezt tudom szembehelyezni azzal az általunk is időnként elkövetett hibás értékeléssel, hogy nem készítettek fel az életre. Az életnek nem arra az értékeire, amelyek ma is fontosnak tűnnek. Nem az anyagiak elsődlegességére, nem a mások semmibe vételére. Nem arra, hogy lehet meggyőződést váltani, ha ebből előnyünk származik. Ezzel szemben felkészítettek arra, hogy eredményt legfeljebb sok munkával lehet elérni; hogy a meggyőződés nem kapca, ami cserélhető; hogy a másik embernek is és nekünk is kijár a tisztelet, megbecsülés.
Az érettségi előtt Balogh igazgató úrral a továbbtanulásomat egyeztettük. Mondtam, tanár akarok lenni. Válasza: „Hülye vagy, nem lehet.” Akkor úgy értettem, hogy a rendszer zár ki ebből a lehetőségből, és együtt kerestünk műszaki pályát. Aztán 1989-ben mégis tanárnak álltam, azt gondolva, ez a hivatásom. Ma a pályámmal elszámolva, nyugdíjazva mégis úgy gondolom, igazgató úr azt mondta akkor: „Még nem vagy alkalmas.” A „hülyén” senki ne háborodjon fel, akkor is úgy kezeltem, mint baráti értékelést (Én lettem igazgató úr által egyenrangúnak minősítve.).
A másik tisztelete nem a külsőségeken (szavakon) múlik, hanem a tetteken. A kényelmetlenséget is, akár a félremagyarázást is vállalni kell egy fontosabb cél érdekében. Időnként félreérthetetlenül kell beszélni.
Az is bizonyított tény, hogy a tanár urak elvégezték „alapvető” feladatukat (pl. Megtanítottak tanulni, tárgyaikban magas szintű tudásra.) számunkra annyira természetes volt, hogy nem is tudtunk róla. Most leírva sértőnek vélem velük szemben ennek kiemelését, annyira természetes. De gondoljunk csak a többünk által megfogalmazott, „a matektudásomat Pogány tanár úrnak köszönhetem”, megállapítás igazságtartalmára. Egybevetve azzal, mit szenvedtek egyetemi, főiskolai évfolyamtársaink a fenti tárggyal. Ha jól emlékszem, minden osztálytársunknak lett diplomája. Hányszor irigyeltek bennünket azért máshol végzett társaink, hogy tudtunk tanulni!
Hivatásom lett először a család, majd jóval később a tanítás. Bizony segítettek ebben is. Ma már mindkét feladatot elvégezve tudom, hogy a nevelésben az előkészület, a hozzáértés, a jó szándék, a „mindent megoldás” kevés, sőt néha hiba. A nevelt (gyerek, diák) önálló emberi lénye ugyanazzal az „algoritmussal” különböző végeredményt hoz.
A neveléshez szükséges türelmemet elsősorban Magyar tanár úr (de itt következhetne valamennyi tanárunk felsorolása) velem és társaimmal szemben tanúsított példájának köszönhetem.
Magyar tanár urat, aki csak ismerte, mindenki a legszeretetreméltóbb embernek írta le. Türelem, megértés, elfogadás, szeretet: ezeket biztosan lehetett tőle tanulni. Szerintem mellette valamennyi tanárunk szeretett bennünket, ha nem az érzelmi fogalomra gondolunk, hanem a felelős, tevékeny, a nevelt által felfoghatónál magasabb célt szolgáló cselekedetre.
Második után nyámnyilaként Jelenits tanár úrral biciklitúrára mentem. Egerben lábsérülésre hivatkozva (ez igaz volt) engedélyével eltávoztam a nagymamámhoz Mezőkövesdre úgy, hogy visszavárt. Nem mentem vissza, nem tudhatta, mi van velem. Tanár úr csak az érettségi után az első osztálytalálkozón hozta szóba: „Mi volt nehezebb, a biciklitúra vagy a katonaság?” Azóta sem köszöntem meg, hogy már nem diákjaként, de tanítványaként egyértelművé tette számomra:
a férfiúság eléréséhez szenvedni is szükséges.
Érte tanárainkat az a vád is, hogy nem készítettek fel a szerelemre. Erről is más a véleményem. A szexre talán nem, bár biológia volt, igaz, bemutató gyakorlatok nem. Az ennél fontosabbra viszont igen.
Ez a másik nem feltétlen tisztelete.
Gondolok Fekete tanár úr szabadon választott (nem tananyag) szerelmes vers elemzéseire. De akár Vízvári tanár úr „ötletszerű” (Tanári tapasztalatom alapján a spontán órára többet kell készülni, mint egy rendesre!) előadásaira.
Ide tartozik a hűség a társhoz, a házastárshoz is.
Azt, hogy a válásokban kezdjük közelíteni az átlagot, nem tudom magyarázni. De elváltjaink többségétől úgy tudjuk, hogy ők lettek a hűtlenség áldozatai.
A kötelesség, a vállalt feladat időre való elvégzése.
Milyen különböző módszereket alkalmaztak. Fekete tanár úr „konok következetessége” (Tudom, nem erre használta elsősorban.). Medvigy tanár úr az „amíg a nap le nem megy” lehetőségével, megtanította, hogy nincsenek véglegesen lezárt dolgok. Hasonlónak vélem Kincs tanár úr állandó munkára ösztönző módszerét is (szproszit plusz, mínusz).
Tanultunk szellemi igényességet; gondolataink, önmagunk ellenőrzését; nyitottságot gondolkodásunkban; befogadást stb.
Őrületes szerencsénk volt tapasztalt tanárainkkal. Nem kellett küzdeniük a kezdők módszertani problémáival. Szakmabeli tudásukhoz egy adalék, tudományos fokozattal rendelkezett nagyon sok tanárunk. Például Maklári tanár úr is, aki soha nem hivatkozott erre. De a művészekkel való egyenrangú kapcsolataira sem, mert
volt mire szerénynek lennie.
Diákként mást nem tapasztaltunk, ezért természetes volt számunkra az iskola szervezettsége, rendje, a nyugodt, kiegyensúlyozott légkör. Minden a nevelést, tanítást szolgálta. A véleményem, hogy ez a fajta háttérbiztosítás elsősorban az igazgató személyének köszönhető (Balogh Ferenc).
Az egyes dolgokról a vonatkozó tudomány kritériumai alapján tisztességes ítéletet alkotni.
A pedagógia tudománya szerint a nevelési program alapján kellene értékelni tanáraink munkáját. Az iskola csak az alapján tehető felelőssé, amit vállalt. Ezt a programot nem ismerjük, ezért tisztességesen nem is értékelhetünk. Gyanúm szerint, sokkal többet kaptunk a vállalásuknál.
A tanár célt tűz ki, dolgozik, a büdös kölyök meg ellenáll. De ezért is vállalkoztunk a szubjektív értékelésre, kiderüljön, ki mennyire állt ellen.
Az előzőek miatt sem vállalkozom hitbeli és közösségi (egyházi) ajándékok értékelésére. Nehezen választom szét a piaristáktól kapott elkötelezettség vállalását a nyitottságtól, a megújulásra való képességtől, természetesen az utóbbiakért is „hibásak”. A szervezeti létből (egyházhoz tartozás) fakadó előnyöket a baráti hatásoktól.
Körülnézve a tisztelt társaságon, Istennek hála, az iskolánk meghatározó hatásai más és más eredményt hoztak. De talán nem a lényeges kérdésekben. Vélhetően a piaristák eredménye, hogy egymásban szellemi, lelki katalizátort is találtunk, ami több, mintha protezsálnánk a másikat.
Talán legjobban az alábbi idézet foglalja össze mondandómat:
„A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útra bocsátó Hatalom így szólt:
Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ tied. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj, neked, ha magadnak tartod.
Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tied!”
(Hamvas Béla: A láthatatlan történet)”
BA
A Piarista Gimnázium oktatási értékei sok évtizednyi visszatekintésben
A világon sokfelé az egyetemeken megkérdezik a diákokat a szemeszter végén, hogy mi volt a tapasztalatuk a kurzussal kapcsolatban. De mit lehet tudni az oktatás értékéről egy héttel a befejezés után?
Ennél sokkal értelmesebb kérdés, hogy mi volt a gimnáziumi oktatás értéke az érettségi után 47 évvel. Ennyi idő után jobban meg lehet állapítani a valódi értéket.
A Piarista gimnáziumi tananyag sokkal időállóbb volt, mint az egyetemi, mert olyan alapvető ismereteket tanított, amit már sok generáción keresztül leszűrtek. Ennél talán még fontosabb, hogy a gimnáziumban olyan erkölcsi alapelvek tanítása folyt, amik az ember egész életére kihatnak, a későbbi sokszor zűrzavaros történelmi és személyes változások közepette is.
Rám Kovács Mihály, Pogány János és Gál István tanárok tették a legmélyebb benyomást.
[A részletezést átettem a tanárnévsorba.]
A Piarista gimnáziumban nagyon sok szép élmény és érték volt, de voltak hibák is. Az egyik miatt szüleim majdnem átvittek egy másik gimnáziumba. Sok tanár szép munkája az összképet mégis meghatározta.
A legszebb az volt, hogy gimnáziumban a tudományok még együtt vannak. Szabad volt minden iránt érdeklődni, és még biztattak is minket. Ma Nobel díjas tudósok is arról beszélnek, hogy a kreativitásra ösztönző környezethez és az igazi tudományos eredmények eléréséhez sokféle tudományág összefogására van szükség.
A Piarista szellemnek, az erkölcsi és lelki alapozásnak, a tudományok tanításának nagy jövője van. A nagyhatalmú politikusok ma itt vannak, holnap eltűnnek. A katolikus egyháznak viszont tartós alapja és most remek pápája is van. Ezt követve a siker biztosan sosem fog elmaradni.
BL
Ami még 50 év távlatából sem homályosult el
(Néhány elem abból a sokaságból, amit a Gimnáziumnak és kiváló tanáraimnak, valamint válogatott osztálytársaimnak köszönhetek abból az alkalomból, hogy 50 éve lettünk első osztályos tanulói a Gimnáziumnak)
Összefoglalva: nagyon sokat köszönhetek a Gimnáziumnak. A szüleim által belém ültetett hitem és világlátásom szárba szökkenését, készséget és egy kiváló induló csomagot önmagam és a világ megismeréséhez, továbbá a tudás iránti vágyat és a gondolkodási képességem jelentős fejlesztését, valamint a tudás megszerzése egyéb módjainak megtanulását, erkölcsi alapot a társkereséshez, az emberi kapcsolatokhoz, valamint a munkához, az életben való helytálláshoz. Megtanultam tanulni, dolgozni, és arra törekedni, hogy minden napomat értelmesen szervezzem. Mindez később meghatározó módon segítette életem alakulását.
Részleteiben néhány gondolat:
Már az első napok után az volt a benyomásom, hogy szinte valamennyi osztálytársam a barátom lehetne, ami óriási különbség volt számomra a XIII. kerületben (Budapest még ma is egyik legbaloldalibb kerülete!) levő egykori általános iskolához képest. Számomra a Gimnázium adta az első olyan közösséget a családomon kívül, ahol jól tudtam magamat érezni (leszámítva néhány apróságot, mint pl. az ellenőrzőmbe íratott, „Kedves Szüleim” kezdetű, irodalmi értékű jelentéseket.)
Megszűnt számomra a humán tárgyakat illetően az általános iskolai időszakra jellemző kettős nevelésnek való kitettség, elhihettem, amit a tanáraim mondanak, tanítanak. Pl. Gál tanár úrnak a tankönyvet kiegészítő vagy helyreigazító mondatai nagyon jólestek, mert egyeztek azzal, amit a szüleim mondtak az adott témáról. [A többi személyes emléket az illető tanár neve alá másoltam.]
Az érettségi előtti hónapokban számos tanárunktól kaptam jó tanácsokat a további döntésekhez, a „beszállópálya” helyes megválasztásához nemcsak a továbbtanulásra vonatkozóan, hanem általában véve az életre szólóan is. Az ő tanácsaikat megfogadva törekedtem arra, hogy mindig legyen olyan baráti köröm, tartozzak olyan kis közösséghez, ami segít világnézetem, hitem megőrzésében, ami biztosítani tudja az életvezetésemhez szükséges megtartó erőt, és ahol töltekezni is tudok, ugyanakkor van lehetőség a bennem levők továbbadására is. Már az érettségi idejére világos volt számomra, hogy feleségemet is ilyen körből válasszam majd, és ebben a felismerésemben mindeddig nem kellett csalatkoznom.
Visszatekintve közvetve is nagy adomány volt számomra, hogy a Budapesti Piarista Gimnázium diákja lehettem. A mai napig se tudom, hogyan lehetett, de mindegyik munkahelyemen megtapasztaltam, hogy munkatársaim előbb tudták rólam, hogy hol érettségiztem, mintsem személyesen bemutatkoztam volna az első napokban. Tudták, és néha egészen kézzel foghatóan megtapasztalhattam, hogy figyelik, vajon az adott, valamilyen problémát, választási lehetőséget rejtő helyzetben hogyan fogok én viselkedni, megszólalni stb. Ugyanakkor jó volt megtapasztani, hogy magánéletükben zátonyra futott munkatársaim közül többen is mertek segítséget, tanácsot kérni tőlem. Ilyenkor mindig biztos forrást jelentett számomra az, amit a Gimnáziumban szívhattam magamba.
Köszönettel, egy hálás diák
FI
Általánosságban, a Piarista gimnáziumban és a gimnáziumtól tartást, önbecsülést tanultam. 1964-ben csak 2 évvel voltunk túl azon az akción, amit az állam papokkal és civilekkel szemben indított, és amelyek a Földi Endre féle és Havass Géza féle perekben konkretizálódtak. Édesapám belekeveredett a Kalmár Ödön ellen indított nyomozásba, házkutatás és 1962 tavaszától késő őszig tartó „lelki masszázsban” részesült. Erről nekem a szüleim nem beszéltek, de a félelem légkörét éreztem. Ilyen előzmények után felszabadító érzés volt egy „kiválasztott” közösség tagjának lenni. Büszke voltam rá, hogy ide tartozom, és érdekes módon soha nem származott hátrányom abból, ha kiderült, hogy a piarista gimnáziumba jártam (sem a seregben, sem az egyetemen vagy másutt).
A heti rendszerességgel hallgatott diákmise megerősítette a korábbi családi nevelést.
Rövid jelenetek villannak fel a múltból [– ezeket átsoroltam a tanárnévsorba].
Mindezek hatása a későbbi életemre:
Megmaradt a rendszeres misehallgatás igénye, így akkor is fennállt az állandó kapcsolat Istennel, amikor éppen nem ő volt a gondolataim középpontjában. Így könnyebb volt aztán visszatalálni.
Az őszinteség légköre iránti igény is megmaradt, ezt otthonról is hoztam, a saját családomban is továbbvittem (nem kellett erőlködnöm, ez az igény a feleségem részéről is fennállt)
Megerősítette bennem a törekvést mindig a lényeges dolgokra figyelni – jóllehet volt/van hajlamom elveszni a részletekben
Mindenféle írásműben a lényegesre koncentrálni
Megmaradt bennem egy elég szigorú erkölcsi norma mint zsinórmérték. Amikor hozzá kellett mérni magamat, ez nem volt mindig örömteli, ámde hasznos.
FL
Szakmailag és emberileg is kiváló tanáraink voltak. Ez nem is meglepő, hiszen a budapesti és a kecskeméti iskolák tanári karába az egész országban megszüntetett számos alma mater legkiválóbb elméit gyűjtötték.
Iskolánk becsületességre, rendszerességre, a munka szeretetére, kitartásra, férfias hitre és vallásgyakorlásra nevelt.
Sok tanárunk volt aktív és leleményes folytatója velünk – tudtunkon kívül – a cserkészetnek, amelybe a különféle kirándulási formákkal vontak be minket rendkívüli eredményességgel.
A közösségteremtés a mi osztályunkban átlagon felül sikeres volt és maradt évtizedeken átívelően. Rendszeres, jó hangulatú találkozásaink és egymás szakmai munkájának megrendelése, igénybevétele is ezt bizonyítja.
GA
Megtanultam verejtékesen dolgozni – a verejtékes munka hasznosságát – a verejtékes munka megbecsülését (tanáraink részéről).
A feltétlen elköteleződést egy ügy mellett (ahogyan ők a tanári hivatásuk mellett).
Döntő mértékben tanárainknak köszönhetem, hogy azzá válhattam, akivé váltam (hiányosságaim nem az ő hibáikból fakadnak).
Nagyon sajnálom, hogy érettségi után már nem kerestem volt tanáraink, főképpen Vízvári, Magyar és Fekete tanár úr társaságát: ez ostobaság volt, rengeteget veszítettem vele.
JP
Nyilván fellengzősnek hat, amit írok – és ez azért van, mert az iskoláról, a rendről nem földi léptékben gondolkodom. Talán mert negatív apaképes, család-hiányos gyerekkorom után szinte apa- és családpótlékot találtam a gimnáziumban, tanárainkban. A szeretet, törődés, igényesség légkörét. És a „piarista legényegylet” gyakorlatiasságát, életrevalóságát, humorát. Ha ájtatos, vallásosságot számon kérő lett volna a légkör, lehet, hogy visszataszít. Így – mondhatni – istenhitemet, kereszténységemet alapozta meg a Rend léte: a Szentlélek működésének kézzelfogható bizonytéka lett számomra. Ezt persze már felnőttként fogalmaztam így meg, de így érzem ma is.
Persze ez az „égi tünemény” a földi játékokban is biztos támpontokat adott: alapos tudást az egyes szaktárgyakban, általános, megbízható műveltséget, becsületes, tiszta gondolkodást.
Életem legfontosabb éveinek érzem azt az időt. Persze a 14-18 éves kor mindenkinek fogékony életszakasz, de úgy érzem, értékesebben nemigen lehetett volna kihasználni.
Tanáraink szakmai megítéléséhez tárgyilagos, abszolút mércét alkalmazva: 95 – 100 % között voltak ahhoz képest, amit egy tanár a szabott keretek között egyáltalán átadhat. Csak két kivételt tennék: Gál Istvánt és Szilágyi Gézát. Ezt majd nevüknél megmagyarázom.
A kamaszos légkörben erősödött ugyan merevségem, buta gőgöm a lányok irányában, de azért mindent még az atyáktól sem lehet elvárni… Fiúiskola volt, amilyennek lennie kellett.
KM
Emlékvillanások piarista tanárainkról
A kegyes Atyák, tanáraink, életük középpontjába a mi nevelésünket tették. Többüknek volt hobbija (Vízvári – bábozás, László Mihály – éremgyűjtés, Pogány – matektanítás, Jelenits – Pilinszky és biciklizés, Kovács – kibernetika), de ez csak mellékesen derült ki, ha egyáltalán. A nap 24 órájában velünk törődtek. Számunkra ez természetesnek tűnt, olyannyira, hogy a gimnáziumba kerülés előtti óvó figyelmeztetéseken (majd meglátod, a piaristáknál milyen szigor lesz ott) csak mosolyogni tudtunk. Az iskola igazi értéke később, az egyetemi évek alatt, meg munkába állás után rajzolódott ki, s az idő múlásával egyre csak nő. Világos keretek, világos elvárások, időtlennek tűnő, s mégis a mindennapok valóságával együtt haladó tanári kar, melyen belül feszültséget, konkurrálást sosem éreztünk. Az iskola légkörét itt visszaadni nem lehet, de egy-két anekdota talán mégiscsak érzékeltet belőle valamennyit [ezek közül azokat, amiket más még nem „lőtt le”, a tanárok névsorához tettem].
PP
Talán az egyetlen vagyok közületek, aki 2 gimnáziumi évet a Piarista fiúgimnáziumban jártam veletek, de a 3. és 4. osztályt a koedukált Petőfi gimnáziumban végeztem el.
Megtiszteltetés számomra, hogy bár csak 2 évet jártunk együtt, mégis teljes jogú osztálytársnak fogadtok el.
Mindez jó összehasonlítási alapot ad ahhoz, hogy két egymástól eltérő szellemiségű, hangulatú és diákjait illetően más családi hátterű gimnáziumot tudjak saját tapasztalataim és emlékeim szerint összevetni.
Megnehezíti dolgomat, hogy ennyi év után sok mindent másképpen látok, és persze szelektíven emlékezem, ezenkívül más egy 14-15 éves kamasz gondolkodásmódja, világlátása, mint egy 17-18 éves diáké.
Általánosságban a Piarista Gimnáziumban eltöltött időszak előnyei, amit fontosnak tartok egész életemre vonatkozóan:
Hívő fiatalokkal, azonos erkölcsi és családi alapelvekkel felvértezve tanultunk együtt, és hatottunk egymásra.
A hit és a vallás gyakorlása.
Tanáraink elhivatottsága a tanítás iránt.
A tanulás technikájának elsajátítása, a rendszeretet és a becsületes helytállás példaként állítása.
Óvatos, de őszinte rendszerkritika elfogadható magyarázattal egy kamasz fiú számára.
Saját korlátaim felismerése, melyeket rendesen feszegettem.
A kosárlabda szeretete és a csapatsportok fontosságának felismerése.
Petőfi Gimnáziumban eltöltött idő előnyei:
Különböző világnézetű, családi háttérrel és erkölcsi alapokkal rendelkező fiatalok együttlétének elfogadása, hozzájuk való alkalmazkodás képességének kialakulása.
Politikai és erkölcsi kérdésekben a kettős beszéd elsajátítása.
Koedukált osztály lévén a lányokkal való kapcsolat megtanulása, megtapasztalása még kamaszkorban.
A tanuláson kívüli szabadidő osztályközösségben való boldog megélése.
Szeretném tanáraink közül kiemelni azokat, akik meghatározó módon hatottak rám: [ez az egyes nevek alá került].
Személyesen?
TANÁRAINK NÉVSORA, szaktárgyaik, melléknevük, életkoruk az érettségink évében:
Vízvári László osztályfőnök
1919-2003
biológia, gyakorlat, műszaki rajz
Vizes
50
Balogh Ferenc igazgató
1908-1994
matematika, III-IV. o.
Moha bácsi
61
Darvasy Mihály
1917-1973
művészettörténet
Kenőnyájas
52
Fekete Antal
1911-1994
magyar
Svarc
58
Gál István
1913-2001
történelem
56
Jelenits István
1932-
hittan, I., III. és IV. o.
Jelkó, Abbé
37
Kincs Lajos
1913-2003
orosz III-IV. o.
Lulu
56
Kovács Mihály
1916-2002
fizika
53
László Mihály
1911-1989
kémia
58
Magyar István
1909-1982
latin
Pista bácsi
60
Maklári (Moravecz) Lajos
1912-1977
ének, énekkar
Makec
57
Medvigy Mihály
1914-2001
erkölcstan, II. o.
55
Meggyes (Mülter) János
1916-2004
orosz, I-II. o.
Gyökér
53
Pogány (Piufsich) János
1907-1983
matematika, I-II. o.
62
Szemenyei László
1911-1981
földrajz
Kefe
58
Szilágyi Géza
1911-2002
testnevelés
58
Szoboszlay András
1918-1982
fizika (III. o. elején két hónap)
51
Vízvári László osztályfőnök
BL
A Vízvári és Magyar tanár uraktól hallott, füzetbe gyűjtött jó latin mondásokban rejlő bölcsességet nemcsak magam számára idéztem fel sokszor az elmúlt évtizedekben, hanem jó puskázási lehetőséget adott a munkámhoz kapcsolódóan tartott szakmai előadásaimhoz. Különösen a „Lényeges dolgokban egység, a nem lényeges ügyekben szabadság, és mindenben szeretet” [In necessariis unitas, in dubiis libertas, et in omnibus caritas] mondás adott sokat számomra, mind egyéni és családi életem, mind munkahelyi viszonyaim formálásához.
Vízvári tanár úr osztályfőnöki órái valódi kikapcsolódást, világnézeti szempontból pedig feltöltődést, megerősödést jelentettek számomra. Ő is a „Jó Ember” példáját élte elénk.
Talán ő mesélt a legtöbbet. Nagy emberi tartás volt benne. Szeretett minket. Tanárként talán nem olyan nagy, mint Kovács vagy Jelenits úr, de nagyon jó osztályfőnökünk volt.
BF Tőle tanultam talán a legszélesebb spektrumot az életből. Született nevelő volt: a bábjáték is esszenciális tanítás…
FI Szerette és sokszor, ragyogóan elmondta a Cyrano nagymonológját. Akkor tapasztaltam először meg a varázst, amit a költészet adhat a hallgatóságának: kamaszkölyök létünkre néma csöndben hallgattuk.
GA Csöndes, de szívós, mély emberséget, életbölcsességet (sok-sok latin mondás...)
HE Nagyon hálás vagyok, mert jó pedagógiai érzékkel tett helyre több alkalommal, amikor valami hülyeséget csináltam. Úgy szép csöndben, nem az osztály előtt – de az egy életre megragadt bennem.
JP Ide illesztem, amit 35 éves találkozónkon a szentmisén már felolvastam Róla:
„Közhely, hogy a gyerek nem szeret iskolába járni. A kisiskolában én is így voltam vele. Túl a rettegésen, hogy rendszerint gyarló felkészülésem kiderül, volt a háttérben valami tartózkodás, félelem is egy idegen, kiszámíthatatlan, őszintétlen világtól.
De emlékszem, amikor elsős gimnazista koromban elsütötték a világ leglaposabb poénjét: „Szegény gyerek, hétfőn kezdődik újra a tanítás!” – már határozottan visszautasítottam: „Én szeretek a Piaristákhoz járni!”
Otthonos levegőt éreztem magam körül. Mindenki jó szándékú volt, összetartozott.
Azt hittem akkor, ez a természetes. Tulajdonképpen ma is hiszem, hogy ez volna a természetes. De már tudom, hogy ez a legnagyobb kincs, amit kaphatunk. Jó szándék. Bizalom. Hit. Szeretetközösség. Isten országa.
Magasra vezető lépcsők, amelyekről mostanában inkább mintha lefelé szédelegnénk.
Az első benyomást iskolánkról Tőle kaptuk. 1964 szeptemberében Ő fogadott minket az „I. a” feliratú osztályteremben, szeretettel. Aranyszőke hajú, jó külsejű férfi volt. Várt minket. Tudta már mindnyájunk nevét. Megkérdezte, mit gondolunk, hány éves. Többé-kevésbé eltaláltuk: 44. És a rengeteg későbbi latin idézetből megtanultuk az elsőt: Si fueris Romae, Romano vivito more! Igyekeztünk is – a magam emléke szerint – lelkesen és büszkén az új szokásrendbe illeszkedni.
Később sem vártuk őt soha félelemmel, pedig az osztályzásban nem volt elnéző.
Nagyszerű volt őt hallgatni. Mindent elmesélt és megtanított.
(Közbeszúrom itt, hogy ha egy mai átlag iskola csak abban hasonlítana az akkori miénkhez, hogy a tanórák következetes és rendszeres tanítással telnek, már érezhető volna ifjúságunk szellemén.) Órái előadások voltak. Kicsit színielőadások is. Rengeteg történettel, magyarázattal, csapongó utalással tudta figyelmünket ébren tartani. Ehhez nagy átfogó műveltség, sőt több, a teljes, meggyőző, sugárzó ember kellett. Mégis, szerény tudott maradni.
„A nevelő feladata az, hogy önmagát fölöslegessé tegye.”
Arra már felnőttként döbbentem rá, hogy milyen kiváló szinten adta át tantárgyait. Úgy hiszem, egy szakegyetem első két félévének anyagát csempészte be észrevétlenül pl. biológia-tudásunkba. „Aimoszan föv” – mondta a selypes kisfiú a lassan puhuló babra, csak azért, hogy az életjelenségeket még most is fel tudjuk sorolni.
Noblesse oblige – a nemesség kötelez! („Ejnye, még a Vízvári is!?) „Ha férfi vagy, légy férfi!” „Küzd és akar, feszül a kar, s maga hajtja csónakját” És „gutta cavat lapidem, non vi, sed saepe cadendo”. Önnevelésre ott a Cuoé-módszer: „Jaj de jó!” a hideg víz; és ha napjában sokszor elmondom: tényleg „hajóskapitány leszek”. És „mindenre van megoldás; néha több is!”.
Egyszerű volt és kedves, érzékeny lelkű. Tudott buksit simogatni és rókát szelídíteni, mint a Kis Herceg. Játékot vezetni és osztálykarácsonyt szervezni.
Minden értéket becsült. Tomek Vince generális atyát emlegette, aki még a legegyszerűbb emberre is úgy figyelt oda, mintha csak tanulhatna tőle. Amikor óra alatt elkobozta a róla készült karikatúrát, a rendbontás büntetés nélkül maradt, mert bár tiszteletlen volt a rajz – jól sikerült.
Amikor közülünk a legerősebb legyőzte őt szkanderben, azt hiszem, a tanítvány sikerének örült.
Egyszer, a tanteremből kiözönlőben nagy hangon tudálékoskodtam arról, amit óra alatt mondott. Éppen ott tartottam, hogy „mert hülye a Vizes”, amikor észrevettem: ott áll előttem. Meg se nézett magának, csak mosolygott egyet. Mert a búza, amíg éretlen, felfelé ágaskodik, de ha megérett, lehajtja fejét.
Szeretett mesélni. Talán sokadszorra sem igazán untuk. Hogy’ volt az ostrom, a légiriadók alatt. Amikor a János-kórház tűzoltó-parancsnokaként kellett helytállnia. Amikor kitakarították a tífuszos WC-t. Amikor a moissoni jamboreera vitte bábos cserkészeit.
Szeretett szavalni. Kedvenc Cyranójának egy-két részletet azóta én is megtanultam.
Ezermester volt. Osztályunk egy részével együtt készítette a kápolnába a kovácsoltvas örökmécsest és az ambót.
Kiválóan rajzolt. De boldog voltam, amikor szünetben, csak úgy játékból, a táblára rajzolta nagyfogú, nagyorrú profilomat!
Művész volt. Ezt nyilvánvalóvá tette egész személyisége, de élete másik felét, bábos munkásságának részleteit szemérmesen elhallgatta előlünk. Temetésén szembesülhettünk azzal, hogy bábművészként tán nagyobb életművet hagyott maga mögött, mint tanárként.
És pap volt. Vasárnapi szolgálatát a remete-kertvárosi plébánián sohasem hagyta el.
Három embernek is elég lett volna az a tehetség, amivel megáldották.
De hogy’ győzhette erővel, hogy mindig, szünet, törés, kihagyás nélkül, egész életében helyt tudjon állni, minden talentumát így meg tudja kamatoztatni? „
Eleven csoda, mint maga a Rend, melynek tagja volt.
KJ
Nekem másodikban volt vele egy afférom, amin nehezen tudtam magam túltenni. Ha kevesebbet báboz, jobban szerethető tanár lett volna.
KM
Gyümölcséről ismerszik meg a fa: az, hogy mi ennyi év után azt mondjuk, hogy emberileg, életvitelben tőle tanultuk a legtöbbet: fantasztikusan nagyra értékelendő.
LL
Érdekes ember volt. Kishercege, Cyranója kötelékünk vázát alkotja, amíg élünk. Mint osztályfőnök tetszett nekem, hogy nem volt tabu-téma, az élet nagy dolgairól és fontos apróságairól egyaránt útmutatást adott nekünk.
NÁ
Osztálykarácsonyra készültünk. Nem feltűnően, de igyekeztem előkészíteni az ünnepünket, hol itt, hol ott serénykedtem, díszítettem, szolgáltam. Azt kerestem, hogy hol tudok segíteni. Az ünnepség után odahívott, és az osztály nevében megköszönte.
A kápolnába készítettük a szószék kovácsoltvas részeit. A rám bízott darabbal elkészültem. – Nagyon szép! Mondta. Még egy kicsit itt-ott kalapált rajta, igazított rajta – és akkor lett szép!
PP
Tartotta bennem a lelket, Pogány tanár úr makacsul osztogatott elégtelen osztályzatai ellenére, igazi osztályfőnök volt; a legvilágibb paptanárunk.
SkT
Volt gyakorló tanárként tudom, hogy a spontán órára jobban fel kell készülni, mint a tanrend szerintire. Hány tanóra előtt mérte fel, hogy most – ezért, amazért – nem tud velünk mit kezdeni! Váltott, és mesélt.
VGy
Ki tudja, hányadsorra hallgattuk történetét az önkéntes tűzoltónak, aki veszélyt nem ismerve vetette bele magát a háborús tüzek oltásába. Már szívesen lecsúsztunk volna mi is a rúdon, amikor egyszer csak Majoros Pistát megszállta az ihlet. Nyomban ceruzát fogott, és miközben osztályfőnökünk teljes átéléssel mesélte, miként szelídítette meg a nagynyomású vízsugarat, készített egy karikatúrát, amelynek szereplői: Gelley Tóni, aki akkor éppen állatorvosnak készült, Majoros Pista (mint segédápoló), s egy díszegyenruhában lévő, sisakos tűzoltó, Vízvári tanár úr. A két ápoló éppen egy tehén hátsófelét próbálja szétfeszíteni, miközben osztályfőnökünk díszsisakját előreszegezve fejest ugrik a szegény páciens fenekébe.
Hátul egyre erősödött a kuncogás, hatalmas sikere volt a rajznak, s hogy Gelley se maradjon ki az élményből, valaki előreküldte a rajzot. Tóni az első padban ült a maga két méterével. A gyors visszaküldés nem volt elég körültekintő, mert ahogyan a rajz haladt a padok között, mindenki vihogott.
– Na, hozd ki Majoros! – Tanár úr, ne… – Hozd csak ide!
Osztályfőnökünk végül a kezébe kapta a rajzot, mindenki bújt a pad alá, főképpen Majoros, akinek ilyen helyzetben mindig vörös volt a feje.
Megfagyott a levegő, némi tétovázás látszott szeretett tanárunk arcán, majd enyhe mosoly.
– Majoros, Majoros, most mit tegyek?
Majd némi gondolkodás után:
– Kénytelen vagyok méltányolni a tehetségedet! Lehet, hogy nem illő megkérdezésed nélkül, de ezt most elrakom emlékül.
Erre, aki még nem látta, az is meg akarta nézni. Tanár úr kicsit feszengve, de mosolyogva megmutatta mindenkinek, s közben viselte a sikert.
Az első pillanatban hiányoltam a botrány kitörését, de azután kárpótolt a melegség, amit a szívemben éreztem a tanár úr iránt.
Balogh Ferenc igazgató
JP
A Pogány tanár úr matekórái korábban olyanok voltak nekem, mint a sistergő villámcsapdosás. Utána Balogh igazgató úr nyugodt magyarázása számomra jobban megfelelt, követhetőbb volt. Megszűnt a kisebbségi érzésem a matematikával szemben.
Szelídsége, békességszerző képessége igazgatóként is alighanem sok politikai mennykövet elhárított iskolánk egéről. Kissé púpos, alacsony, előnytelen külsejű ember volt. Azt mondják, az ilyen ember ritkán jó, de hogyha jó, nagyon jó. Ez utóbbira volt példa ő is.
Érettségin három tárgyból is úgy éreztem, hogy teljes és hibátlan feleletemet korábbi teljesítményem hatására minősítette a szaktanár csak „jónak” (ezért nem kerülhettem utána egyetemre). Balogh igazgató úr volt az, aki jelest adott, noha talán nem épp’ az ő tárgyából teljesítettem a legjelesebben.
Volt, akinek súgott is dolgozatírás közben.
Illusztráció türelmére: Kicsöngetés után pimasz hangok valahonnan hátulról: - Csöngettek… Csöngettek… Mire ő: – Jól van, na, mindjárt kimegyek!
Illusztráció indulatkitörésére: – Egészen egyszerűen az a helyzet kérem, hogy ez a helyzet tűrhetetlen!
VGy
Vagy amikor szünetben az osztály jópofaságból elkezdi harsogni, hogy „Fel vörösök, proletárok!” Bejön, sietve csukja befelé az ablakokat: „ – Ne csinálják ezt velem!”
LL
Tanítása számomra alig követhetően unalmas és érthetetlen volt. Jóindulatát őrzöm magamban leginkább.
Köz
Még egy megörökítendő anekdota: Tanítás előtt, úgy fél 8-tól dúlt a leckemásolás. Voltak, akik erre építették napi felkészülésüket, nem volt tehát közömbös, mennyire zavartalanul lehetett ezt az időt kihasználni. Ha nyitotta valaki az ajtót – füzetek pad alá! Ám ha az illető hangosan énekelni kezdte, ahogy a feltámadási körmenet előtt szokás: „Én vagyok, ne féljetek!”, nyugodtan lehetett írni tovább. Az osztályhoz tartozás zálogává, szinte becsületbeli üggyé vált, hogy ne feledkezzünk meg róla. Homokszem a gépezetbe akkor került, amikor Balogh igazgató úr jóval tanítás előtt bejött az osztályba, és ott is maradt. Egy darabig tűrte, aztán csak kifakadt. – Mégis, kitől kell itt félni? De aztán békében kiment, vizsgálódás a dolgot nem követte.
Volt, aki úgy ítélte, hogy Pogány úr után Moha bácsi tanárként eleve vesztes helyzetbe került, hogy csak árnyék volt mögötte. De mindenki elismerte, hogy az érettségire jól felkészített minket. Tehát helytállt tanárként is, nemcsak igazgatóként. És nemcsak a pártállammal tartotta a kényes egyensúlyt: biztosította a nyugodt és rendszeres tanítást is, az iskola zavartalan napi működését.
Darvasy Mihály
LL
Művészettörténet óráit nagyon szerettem. Rendkívüli empátiával töltötte belénk ezt a szerintem csodálatosan érdekes témát.
Köz
Finomkodó, ápolt kezű ember volt. „Kenőnyájas” mellékneve igen jól kifejezte karakterét, ill. annak hiányát. Szívbeteg volt, visszafogottan élt. A miseborhoz pl. csak egy csepp vizet kanalazott a kehelybe, nehogy túlhígítsa. Az órákat gondosan előkészítette, sokat vetített, de körmondatos fejtegetéseit nem mindig sikerült kikerekítenie – bár tárgybéli műveltsége igen alapos lehetett. Nem volt igazán eredményes tanár. Tegyük hozzá: az egy év heti egy órájába zsugorított tantárgyat nem is igen volt módja kibontani.
Fekete Antal
BF
Talán emlékeztek, mikor gimnáziumba kerültem, erősen raccsoltam. Ő volt az a tanár, aki súlyt helyezett a hibátlan beszédre, tanított előadni, megismertette – a tantervből teljesen hiányzó – retorika alapjait. Hogy eleven szó helyett nem szabad felolvasni, hogy hangosnak, érthetőnek, meggyőzőnek kell lenni. Neki köszönöm, hogy leszoktattam magam a raccsolásról.
Amúgy a „kegyelemből gyönge egyketted, kétszer aláhúzva” megnevezésű érdemjegy jut elsőként eszembe, ha rá gondolok.
BL
Volt egy „elmakacsolás” fedőnevű, kötött szövegű bejegyzése is az ellenőrzőfüzetbe: „Tudomásul veszem, hogy fiam konok következetességgel vonakodik… stb.” Én voltam az első, aki ezt magyar irodalomból kiérdemeltem!
FL
A magyar nyelv nem tartozott legkedvencebb tantárgyaim közé, és tanárával való viszonyom legkevésbé sem volt barátinak mondható. Mégis igen sokat profitáltam a gimnáziumi magyar tanulásból: évtizedekkel később is kijavíthattam magyar szakos tanárok helyesírási hibáit! A tanár úr által kialakított és napra készen tartott „Helyesírási szótár” szerintem ma is alkalmas arra, hogy egy diák magyar helyesírásból kiválóan átmenjen az érettségin. E szótár teljes anyagát egy lap két oldalára kinyomtatva ma is mindenki számára hasznos anyagként őrzöm, szívesen át is adom.
FI
A dolgozatíráskor, feleléskor kőkeményen megkövetelt szabatosság, csak a tárgyra, az adott témára vonatkozó, lényegre törekvő fogalmazás mélyen belém vésődött. Egész életemben sokat segített, mindig nagy segítségemre volt, amikor esszét, vagy összefoglalót kellett készíteni.
Érettségi előtt néhány alkalommal amolyan „útravaló-féle”, rövid beszédet tartott. Ezekből éreztem, hogy a látszatot meghazudtolva szeret minket. Egyik nevezetes kijelentése volt: „fiaim, ha egész életetekben semmi mást nem csináltok, csak a kötelességeteket teljesítitek, már akkor megbecsült helyetek lesz a társadalomban. Mert ezt is olyan kevesen csinálják, hogy már ez is fel fog tűnni”.
GA Hosszú utat tettem meg nála, a betűkkel kiírt „elégtelen”-től a betűkkel kiírt „jelesig”. Közben megtanultam
- az önmagunkhoz való könyörtelen szigorúság hasznosságát;
- törekedni anyanyelvünk lehetőleg tökéletes birtoklására;
(ennek következtében jobban tudhatok magyarul, mint számos nyelvész egyetemi tanár).
Neki köszönhetem („Minden mondat a címről szól, sajtgyártás nincs!”), hogy megtanultam, bármekkora szövegmennyiségben a lényeget meglátni, és meg tanultam írni is, ezért neki ajánlottam legutóbbi könyvemet.
GL
Ha valaha tanártól féltem, hát tőle nagyon. Mégis roppant nagy hatással volt rám: egész tanári pályám alatt hozzá próbáltam hasonlítani. Amikor megjelent néhány könyvem, elvittem hozzá a tiszteletpéldányokat. Azt mondta, ne bízzam el magam*, az idő majd eldönti, ér-e valamit az egész. Azért egy kicsit meg volt hatva, és az is kiderült – bár ő nem mondta – hogy némelyiket olvasta már. …Sosem tudtam szert tenni olyan megalapozott tudásra és következetességre, mint ő…
[*Kedves Gazsi! Épp következetessége folytán ezt sohasem mondhatta (überheben sich!). Legfeljebb: „ne bizakodjam el”, vagy „ne legyek elbizakodott”! Bocs. Ják]
JP
Vele kapcsolatban elfogult vagyok. Negyedikes korunkban, egy tanári fogadóóráról hazajőve édesanyám azt mondta: Ő volt az a tanár, akiről úgy éreztem, szeret téged. Én is szerettem őt. Mélylélektani alapja tán öntörvényűségünk, az emberi kapcsolatteremtésben való nehézkességünk, merevségünk volt. Similis simili gaudet.
Egy réteggel feljebb: a szigorú rendszeresség, a pengeélességű fogalmazás. Minden szónak súlya volt, minden jelzőt mérlegre tett. Az irodalmi szöveg szavakig ható élve boncolása. Nem volt érzelmek híján, nem titkolta, kit s miért szeret jobban – de a lelkesedés sosem szakadt el a ráció támogatásától. Lehet, hogy mások nagyobb költői lendülettel közelítettek az irodalomhoz – ő szárazabb módon, de mindent értve és megértetve. Tetten érette velünk a szavakban a költészetet.
Kulcsszó volt a „sajtgyártás” – amikor egy másra utaló cím alá váratlanul beszúr a szerző egy bekezdést a sajtgyártásról. Nála nem lehetett mellébeszélni!
Kiváló irodalomtanár volt, mégis (Jelenits úrtól tudom), önmagát elsősorban jó nyelvtantanárként értékelte. Valóban, a „Helyesírási szótár”, amelyet négy éven át íratott velünk, egyedülálló alaposságával és rendszerességével. És meg is tanította nekünk alaposan!
Azt hiszem, mindnyájan azzal a tudattal kerültünk ki az „életbe”, hogy nálunk helyesebben nemigen lehet tudni magyarul. (Kár, hogy az „életben” már nemigen él erre igény.)
Kicsinyességig menő rendszerességét öniróniával tette szerethetővé. Pl. amikor a gombostűket és gemkapcsokat, amivel a „helyesírás gyakorlását szolgáló nyelvtani házi feladat”-okat (a hibás szót tízszer le kellett írni helyesen, de ezt véletlenül sem volt szabad büntetésnek nevezni) a hibajegyzékhez csatoltuk, a következő órán kiosztotta, visszaadta.
Szerény és fegyelmezett ember volt. Olyan, aki mindent csak egyféleképpen hajlandó csinálni: tökéletesen. (Évekkel később mesélte, amikor – hihetetlenül kis térfogatú fém stampedli-párral koccintva – megittuk már a pertut is: Tudod, kijárok most kertészkedni a bátyám telkére. Hát én minden kis kavicsért lehajolok…)
Kemény ember volt. Hite, szava, gesztusai, szokásai összhangot sugároztak.
Érettségi előtt, az utolsó órán én vállaltam, hogy az osztály nevében búcsúzzam tőle. Mondtam, hogy számomra Ő testesítette meg a piarista tanárt.
Öt évvel később, az érettségi találkozón pár percig egymás mellett sétáltunk. Szóba hozta. Hogy ezt tényleg úgy gondoltam-e, vagy csak amúgy, jobb híján?...
Biztosítottam, hogy nem. Most, tömören, így magyaráznám: Ennek a mindenben tökélyre törekvő, határozott léleknek megszállott célja a hivatása volt: nevelni minket.
Még tarokkozni is Tőle tanultam meg…
Már családos emberként első felnőtt korú gyónásommal őt kerestem meg. Ekkortájt mondta Trianonnal kapcsolatban: „Imádkozni kell. Ha a családban valaki megvakul, nem az a dolgod, hogy sopánkodjál: kifolyt a szeme, sohasem fog már látni! Imádkozzál, hogy lásson!”.
Konok következetességgel.
Magatehetetlen édesapját rendi engedéllyel befogadta szobájába és haláláig ápolta. Élete utolsó éveiben idős rendtársai betegápolását választotta feladatának. Évtizedekkel később, apósom utolsó hónapjaiban erre gondoltam – és röstelltem finnyáskodni.
KJ
Tudatos maximalizmusa máig ható példa.
KM
A Svarc személyiségét külön kell választani szakmai és emberi oldalra. Az előbbi feltétlen elismerést érdemel. Ami az utóbbit illeti: néha úgy tűnt, örömét leli a kínlódásban, kéjenc módon élvezi, ha valakit gyötörhet.
Szakmáról: Olvasónaplónkba írandó beszámolóink kérdés-sorát olyan aprólékos figyelemmel állította össze, hogy kénytelenek voltunk a művet alaposan végigolvasni (Bánk bán, Rokonok).
Emlékezetes tanítása: „Egy nemzetet nem lehet megölni. Egy nemzet csak öngyilkos lehet.”
LL
Nemcsak velem, hanem azt hiszem, mindenkivel személyes kontaktust tudott teremteni. Műveltsége még a nagyon magas átlagból is kiemelkedett. Számtalan rigolyáját hamar megszoktuk, azt hiszem, magunkban néha kicsit nevettünk [– főként, ha maga is rájátszott].
[JP Zárszóként szabad legyen hozzátenni, amit én gondolok. Hogy ezek az elevenbe vágó, szadisztikusnak érzett megnyilvánulások talán mégsem az elevent célozták. Bizonyos, neki ellenszenves emberi gyarlóságokkal szemben akart elégtételt venni. Fekete tanár úr önmagával szemben is a fafejűségig könyörtelen volt. Faragni akart, és nem mindig érezte meg, hogy már sért.]
Gál István
BA
Gál tanár úr történelemóráin és szakkörében kiélhettem ez irányú érdeklődésemet. A mi családunkban nagyon benne van Erdély szeretete. Ennek tanulmányozására, kifejezésére is lehetőség volt.
GA
Hazafiságot.
JP
Órái szigorú, fojtott légkörben zajlottak. Feleltetés, a következő lecke vázlatának táblára íratása. Egyetlen órájára emlékszem, amikor bővebben mesélt valamelyik ókori görög csata körülményeiről, egyébként csak a száraz, számon kérendő tananyag, ahogy majd az érettségin el kell mondanunk. Persze, vigyáznia is kellett, mit mond. A falnak is füle volt. Később, a vége felé már be-beszúrt egy-egy személyes élményt, megjegyzést.
KM
(amikor Schirilla György 1967. november 7.-ére, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójára Budapestről Moszkvába futott): − Ezt az utat én is megtettem, én is futva, de ellenkező irányban, ’43-ban. /Gyalog, de nem mint turista.(GL)/
Egyébként nem sok vonzót éreztem történelem-tanításában. Pl. megkövetelte az elcsatolt helynevek ismeretét, de soha, tőle sem hallottunk ezekről.
LL
Szigorú külseje szelídebb embert takart. Nekem legemlékezetesebb a Görgey-kérdésben kifejtett rendkívül határozott álláspontja.
ShT
Tanításából azt szűrtem le, hogy azért van objektív történelem is.
Jelenits István
BL Hittanórái hihetővé tették számomra az általános iskolai hittanórákon tanult katekizmust. Tanítása és a kirándulásokon, túrákon, valamint magánbeszélgetéseken átadott szeretetteli, lényeglátó, hasznos és jó gondolatai segítettek megértenem, hogy mit takar az a mondás, miszerint „hasztalan az ösztöke ellen rugdalózni”, másképpen: ha boldog akarok lenni, és egy-egy fontos élethelyzetben jól szeretnék dönteni, akkor keressem azt az utat, amit a Jó Isten szán nekem, azaz bizalommal forduljak felé. Külön köszönöm neki azokat a programokat, melyek keretében egy-egy, a tanár úrral barátságban álló kiváló tudós emberrel való beszélgetésre nyílt lehetőség (pl. Szegeden érettségi utáni ráadás kirándulás keretében Bálint Sándor néprajz professzorral, Baján egy dunai evezős túra során Zsuffa István nemzetközileg is ismert hidrológus szakemberrel). A Bálint professzor úrnál tett látogatás felnyitotta a szememet a népi vallásosság megtartó erejére és értékeire, ami nem volt része az iskolai oktatásnak, és nem volt beszédtéma nálunk otthon se.
BF
Sétálva diktálta a jegyzetet (semel scriptum, decies lectum). Én nem nagyon tanultam, de valószínű, hogy ragadt rám valami, mert aztán egész életem arrafelé tendált, hogy valamit normálisan, és ezt ott szedtem össze, ezeken az órákon.
A rendszerváltás idején papként az elsők között vállalt közszereplést, és mondta, tette, amit kell. Társaságban voltunk együtt, vacsoraasztal mellett. Ha kérdezték, summás, mosolygós, megfontolt, bölcs válaszokat adott – csodáltam.
Olyan kikristályosodott szellem, letisztult ember, hogy abszolút példaképnek tartom.
FI
Azt mondják, a visszajáró diákok tanára. Engem is ő esketett, és még előbb, a néphadsereg által megzavart lelki egyensúlyomat ő rakta helyre. Megfigyeltem: Már az első mondatára oda kell figyelni. Abban már benne volt a lényeg.
Kerékpártúra Jelenits-csel a Bakonyban, talán 1968 nyarán. Egész napos tekerés után letáborozunk, sátrat verünk. Kiderül, hogy valamilyen fontos focimeccs van a tévében, amit többen meg szeretnénk nézni. Jelkó ezzel szemben tábortüzet szeretne gyújtani és közösen énekelni. A választást szavazásra bocsátja és a focis párt nyer. Ő nemcsak egy remélt szép estét veszít, de még el is kell bennünket kísérnie a közeli falu művelődési házába, ahol van tévé. Nagy meglepetésemre nem duzzogva, mogorván teker előttünk, hanem jókedvűen és olyan tempót diktál, hogy alig bírjuk követni. Ez a hozzáállás meglep, és máig nem felejtem.
Apologetika-óráit IV. osztályban igazi szellemi tornának éreztem, nagyon vonzó volt. Lelkileg nagyon jól felkészített épp akkor, amikor az ember érettségi után a seregbe, majd az egyetemre/főiskolára került.
FL
Óriási műveltsége és költőkről, művekről tartott előadásai lenyűgözőek voltak, akkor is, most is. Lelkigyakorlatai élményszámba mentek, még köztünk, erre akkor nem nagyon fogékony kamaszok között is. Az óráin készített teológia-jegyzeteimet ma is szívesen forgatom.
GA
Az intellektuális elmélyültség fontosságát.
GL Rendkívül tiszteltem. Emlékszem, az egyik óráján nagy volt a ”háttérzaj”, és valaki csitítgatta a fecsegőket. Ezt meghallotta, és magából kikelve utasította rendre – a rendcsinálót: Uram, a saját órámon akkor csinálok rendet, ha én akarok!
HE
Ha visszamentem hozzá, mindig tudott valami hasznos tanáccsal szolgálni nekem.
JP
Amit az iskoláról általánosságban írtam, abból az apa-pótlékot, a kamaszos derűt, humorérzéket Ő testesítette meg leginkább. Nem személyes apai gondoskodásra célzok – hanem a magasan fölöttem álló példaképre. Sok mindenben utánozni igyekeztem. Gesztusait, szófordulatait máig fölfedezem magamon, beszédemben. Aláírásom kezdőbetűjét is úgy kanyarítom, cikornya nélkül azóta, ahogy Tőle ellestem..
Csodáltam bölcs, mindig széles látókörű gondolkodását. Higgadt, fegyelmezett, pontos ítéleteit, szellemes, igényes, szinte nyomdakész fogalmazását. És szerettem a drótkeretes szemüvege mögött megcsillanó hamiskás, évődő mosolyát. (Pl.: Elpanaszoltam, hogy egyetlen orosz-órán három egyest gyűjtöttem be – kár minden fáradságért. Mire Ő: „Gondoljon arra, hogy milyen könnyen megsokszorozhatja a tudását!”)
Legtöbbet a kirándulásokon tanultam Tőle.
Amikor az egyik gumikajak ár ellen küszködött a Dunán, a benne ülő diák dühösködött: ezzel az ócska hajóval fogat csikorgatva is csak lemaradunk! Válasz: A fogcsikorgatás erőpazarlás. Húzni kell!
A nevelés elsősorban példa: a fáradság, a hőség, a hideg, az eső elviselésével is. „Hülyék vagyunk, de jólesik!”
Érettségi után vagy hetünket magával vitt biciklizni Erdélybe. Ez a három hét – pedig régen volt, 1970-ben – azóta is kimagaslik az eltelt időből. Mint Péternek a hegy, ahová a Mester fölvitte hármójukat – és jó lett volna Vele ott maradni.
Azóta van tartalma számomra ennek a szónak: szeretetközösség.
Már nyugdíjasként végigjártam levelezőn a teológiát. Döntésemben nagy súlya volt annak, hogy ott ismét diákja lehettem.
KJ
A legjobban szerettem Őt. A tudatos vallásosság szenvedélyességét tanultam meg tőle.
KM
Aszketikus, összeszedett, mély. Tudós irodalmár (a Pilinszky-hagyaték gondozása). A diákmiséken általában ő prédikált – Szent Pál akkor még nem fogott meg. Tanított: jól. Emberi negatívumot nem tudok vele kapcsolatban. Inkább semleges. Nem volt szívember – inkább aszkéta. [Közbevetés: Épp tőle tanulhattuk, hogy az ember nem akkor tesz jól, ha küzd maga ellen, hanem ha hajlamai szerint a legtöbbet hozza ki magából – azaz ha azt csinálja, amihez kedve van. Pontosítás: aszkétaság helyett mondjunk igénytelenséget, önfegyelmet!]
LL
Egészen fiatal emberként kezdett minket tanítani. Szerintem zseniális tanár, ember és pap. Jártam is különböző előadásaira, lelkigyakorlataira, de kevesebbet, mint szerettem volna. Mind ideológiája, mind embersége rendkívül közel áll hozzám.
PP
Istenben való hitem kétségeiben bölcs iránymutatás.
Önmagam hitbéli felelősségének felismertetése.
ShT
Merem mondani, hogy bensőséges baráti kapcsolatot tartunk (tartottunk) egymással. A házassági előkészítés során, mondhatni, ő beszélt le első feleségemmel a szentségi házasságról. Második házasságomat viszont neki köszönhetem: Egyszer téli túrán, a kulcsos házban Akutagavát olvasott fel. Végre megtaláltam a könyvet antikváriumban. A pénztárosnő elkérte tőlem. Ő lett a második feleségem.
SkT
Biciklitúrán szóvá tettem, hogy a közös sátor nekem túl nehéz. Szó nélkül átvette. Ő főzött, saját sátrát csak azután, sötétben állította föl.
Egyébként: vallásos életemért nem ő a felelős… Bár lehet, ő tanított meg rá: azért én vagyok a felelős.
Kincs Lajos
JP
Szenvedélyes tanár volt, kiváló, eredményekért küzdő nyelvtanár. (Különlegesség volt ez akkoriban, amikor középiskoláinkban a nyelveket nem mint készséget, hanem mint tudományt tanították.) Minden, az adott keretek közé illeszthető eszközt, módszert felhasznált.
Csto zvanók? – még nem volt ismerős a szó – Vot zvanók! Diadalmasan előkapott a reverendája zsebéből egy csengőt, és rázni kezdte.
Csto vszjocsa? – és a gyertyával ugyanez.
Ő valóban beszélni, a nyelvet használni akart megtanítani. Fontos volt az artikulacionnaja baza, mely oroszul gyökeresen más, minden nyelvnek van sajátja. Nyelvtanárként egy klasszissal felülmúlta előző orosztanárunkat. Van, aki úgy érzi: Tőle 4 év alatt megtanult volna oroszul!
A gyakori röpdolgozatokat követő óra mindig eredményhirdetéssel kezdődött: Vot szcsot: Pl. 11/18: az ötös-négyesek aránya az egyes-kettesekhez képest. (Ilyenkor szoktunk mi, utóbbiak felujjongani: Győztünk!)
A legnagyobb jelenet ez volt: Lemezjátszót hozott be, hogy zenehallgatás közben a lemezborító szövegével is ismerkedjünk. A lemezen éppen Goar Gaszparjan koloraturnaja szoprán trillázott valahol a felső c fölött, amikor nyílt az ajtó, és a résben megjelent a Svarc elhűlt és megbotránkozó arca. Eljátszva, hogy ő itt kész akár azonnal is rendet csinálni!
KM
„Amikor Moszkvában jártam, bementem a Lenin mauzóleumába. De mit keres egy hitetlen a nagy próféta sírjánál?”
LL
Sajnos, nem emlékszem róla sok mindenre, csak arra, hogy rendkívüli testi, lelki elegancia jellemezte.
Kovács Mihály
BA
Sok élvezetes fizikaórán úgy éreztem, mindent én fedeztem fel, igaz Newton után 250 évvel, és persze tanári segítséggel. Sosem fogom elfelejteni, hogy amikor egyszer a számítógépekről beszélt, azt mondta, hogy meglátjátok, ez a gép meg fogja változtatni az egész életeteket. Így is történt.
Én mindig a Kovács Mihály vezette vitorlástúrákra igyekeztem jelentkezni, mert ragaszkodtam a csúcsminőséghez. Meggyőződésem, hogy a világ egyik legjobb, ma is pótolhatatlan tanára volt.
FI
Egy alkalommal a tömegvonzás illusztrálására kísérletet állított össze. A kísérlet sikerült, a magyarázat közben egy elejtett félmondatból kiderült, előző este éjfélig dolgozott a kísérlet előkészítésén. Ez az alaposság, lelkiismeretesség nagyon megragadott.
GA
A szakértelem fontosságát. Higgadtságot.
JP
Egy emlék: Félelmetes hírű vizsgáztató a főiskolán, elektrotechnikából (Martinovich István). Magabiztosan, de azért nem minden feszültség nélkül ülök le vele szemben.
Kezébe veszi az indexemet: – Látom, maga is a piaristáknál érettségizett. Jeles!
Szebb lett tőle az életem, hogy a tanár úr vitorlázni is megtanított.
Keszthelyen voltam katona, mint századírnoknak, ki kellett mennem a városba. Lementem a mólóhoz is, épp ott volt a piarista flotta kikötve. Kovács tanár úr minden aggályoskodás nélkül engedélyezte, hogy, amúgy gyakorlóruhában, forduljak egyet az egyik kalózzal.
KM
Kísérleteinek alaposságát, magyarázatainak egyszerűségét, lényegre törő szemléletességét igazából az egyetemen kezdtem értékelni, az ottani sokkal alacsonyabb színvonal láttán.
„Édes fiam, egy mondatban foglald össze, miről fog szólni az előadásod. Ha ez nem megy, akkor menj, és készülj tovább.”
Az első kozmikus sebesség szemléltetésére (a centrifugális és gravitációs erők egyensúlyának bonyolult kiszámítása helyett): „Vízszintesen kilövünk egy rakétát, ez persze zuhan a Föld fele, 1 mp alatt 5 m-t. Ha a Föld ezalatt úgy fordul ki a rakéta alól, hogy a görbület változása pont 5 m, akkor a rakéta nem esik le, tehát kering.”
LL
Igazi jó tanár volt. (Emlékszem diákokkal közös, Európa-hírű találmányaira is). Sajnos, a tanár úr minden meggyőző ereje ellenére, a fizika nekem a mai napig sem fekszik. Ezzel együtt emlékszem érdekes órákra.
SkT
Én ültem a nagyhajó kormányánál, a tanár úr a kabinban az ágyán feküdt és breviáriumot olvasott. Úgy látszik, fordulás helyett perdülnöm sikerült, mert hallom a koppanást, ahogy Kovács úr legurul az ágyról. Mire feltápászkodott és kijött mellém, nyoma sem volt rajta izgalomnak. Néhány gyakorlati tanács után ő tovább breviáriumozott, én meg tovább vezettem.
Köz
Mindenütt meg tudta látni a lényeget, az előre vezető utat. Különös képessége volt az irányításra, a feladatok leosztására, a gyakorlati megvalósításra.
A kibernetika oktatásával, a számítástechnika jövőjének megsejtésével Magyarországot a világ élvonalába juttathatta volna, ha politika akadályok nem állnak utunkba. Gyakorlatiassága, tájékozottsága, külföldi kapcsolatai révén az ország talán legjobban felszerelt fizika-szertárát hozta létre. Mindent gondosan előkészített kísérletekkel illusztrált. A szertárt közkinccsé tette, nem féltette (azért van!), ösztönözte a diákságot a szakköri munkára.
Az iskolának vitorlás-flottát építtetett – magukkal a diákokkal. A vezérhajó, a Fiastyúk nevű beluga az ő terve szerint készült. A vitorlázás a gimnázium egyik legfontosabb nevelőeszközévé vált. „Beleegyezem, hogy fiam a nyári vitorlástúrán részt vegyen. Úszni tud, szervi szívbaja nincs.” Ennyi adminisztráció kellett, és minimális költség élelemre (magunknak főztünk). Heti váltásokban jártuk a Balatont. A tanár úr hamar átadta a kormányrudat – hogy érezzük, a felelősség saját kezünkben van. Engedett hibázni is (jól mérlegelt kockázaton belül), és utána higgadtan segített levonni belőle a tanulságot. Szelíd volt, nyugodt, bátor és határozott. Fegyelmezéssel nemigen kellett foglalkoznia. Elfogadott vezetője volt a fiúknak, még a nyugdíjaskor közelében is. Férfiasabb nevelést nehéz elképzelni.
Őt dicséri, hogy immár hatvan éves korunkon túl, az osztályból öten-hatan (idén már kilencen!) évente újra együtt vitorlázunk pár napig.
László Mihály
BL
Sose féltem tőle. Rokonszenves volt, finom, tapintatos és intelligens.
Kovács, László és Szemenyei tanár urak úgy megszerettették velem a fizikát, kémiát és a földrajzot, hogy egyértelművé tették számomra a pályaválasztást is [geoógia]. Tették mindezt nemcsak a tanórák alatt azáltal, hogy érthetően és érdekesen tanítottak, hanem az egyéb találkozási alkalmak (szakkör, vitorlázás stb.) során is. Mindhármukra felnéztem a munkához való hozzáállásuk miatt, és sokat merítettem egy-egy elejtett mondatukból is, ami a világlátásukból árult el egy-egy, számomra nagyon fontos morzsányit.
BF
Volt valami felsőbbrendű mosolya. Sose voltam jó kémiából, de még velem is megtaníttatta az alapokat, a periódusos rendszert, ami nélkül nem éltem volna meg az egyetemen.
FI
Ő az oka, hogy vegyészmérnök lettem.
JP
A főiskolán csodámra jártak, hogy hol tanították nekem így meg a kémiát?!
GA
Úri emberséget. Fegyelmezettséget.
GL
Ha nagyon dühös volt, urazta az embert: „Az egész várost óhajtja felrobbantani, uram, vagy beéri az épülettel?! Az első egyetemi filozófiaóránkon, amikor közölték velünk, hogy a marxizmus az egyetlen tudományos világnézet, az ő mondása jutott eszembe: A majom, amikor a gyufával játszik, nem gondol a tűzre. Igaz, amikor óbégat, hogy megégette magát, eszébe sem jut a gyufa…
KM
„Maga nem tud görögül? Itt volt a szombat-vasárnap!”
LL Humorával, emberségével megkedveltette magát, mégis feltétlen tiszteletünket vívta ki.
NÁ
Két ötös és egy hármas feleletem volt, félévkor hármast kaptam. Miért?
Ne foglalkozzék a jeggyel!
ShT
Nekem egy hermelines palást jut eszembe róla.
Köz
Gyűjtőszenvedélyével bélyegszakkörön, éremgyűjteménye rendezésekor találkozhattunk. (Később a rendi könyvtárat vezette, régi nyomtatványok rendszerezésével országos jelentőségű munkát végzett. Több mint 5000 példányos képeslap-gyűjteményét ma az Országos Széchenyi Könyvtár őrzi.)
Mosolya felsőbbrendű volt, de nem lenéző, inkább magához emelő. Amikor megfogta az ember grabancát és laza kézzel kétoldalról szelíden pofozgatta, annak valami olyan üzenete volt, hogy ’nőjj már föl önmagadhoz!’ „Megrázzam magát? Lóbálja már meg azt a víztornyot!”
Az idegen szavakban kissé fennkölten ejtett rövid, nyílt ’á’ hangjai: „Ámice! Hálogén elemek? [fluor, klór, bróm, jód] Magyarul? [folyany, halvany, bűzeny, iblany]” máig fülünkbe csengenek.
Valakinek fognia kellett egy kémcsövet, gőzétől az ujja sárga lett: – Idővel vagy vasreszelővel lejön!
Magyar István
BL
A Proverbia & Sententiae füzetet máig őrzöm, sokszor vettem hasznát.
JP
Őt is nagyon szerettem. Nagyszívű ember volt, sokunokás nagypapára emlékeztető. Nyílt és őszinte, póztalan.
Moraviának van egy ilyen mondata: a németek olyanok, mint a fal mellett növő fa. Ő magáról ezt mondta: Parasztgyerek vagyok, sohasem tudtam a németet megtanulni. Ellenben olyan fa volt, aki minden lombjával képes a mediterrán napfényt befogadni. Latinóráin is ez az életszerető, napsütéses világ szűrődött át. Nyelvet tanítani kamaszoknak szigor nélkül nem lehet, mégsem féltünk tőle.
Teljes mellszélességgel élt, szívvel-lélekkel volt tanár, pap, karénekes.
Még egy benyomást őrzök róla: ha kérdezték, mindig szembe nézve, a lényeget megfogva, készséggel, alaposan, őszintén válaszolt.
GA
Az őszinte, egyszerű emberséget, amely nem akar többnek látszani, mint ami.
Szemináriumba járhattam még, amikor megkérdezte: – Te hogy’ állsz a nyelvekkel? Én egyszerű parasztgyerek vagyok, nem tudtam egyet se megtanulni!
LL
Szenzációs tanár volt, belénk verte a tudást. Embersége, mely kemény követelménnyel párosult, nagy hatással volt rám. Ma is sokszor eszembe jut, és hálás vagyok neki. És egyik példaképemnek tekintem.
ShT
Én a piaristáknál tanultam meg gondolkodni. Egyrészt Pogány úr matematikájából, másrészt ahogy Magyar tanár úr a latin nyelvtant megmutatta.
Maklári Lajos
BL
Bár Maklári tanár úr nekünk csak éneket tanított, és hamar felmérte, hogy ezen a téren tőlem csak keveset várhat, még tőle is bíztatást kaptam arra, hogy továbbtanulásomat a geológia terén folytassam. Az ELTE egyik geológus oktatója jó barátja volt, így lehetőségem nyílt arra, hogy még a végleges pályaválasztási döntésem előtt bepillantást kaphassak a földtan világába is.
Köz
Kiemelkedő tehetségű ember lehetett, mind a zene, mind szaktárgya terén. Az utóbbira doktorátusa, az előbbire néhány „nagy” (Kodály, Bárdos) neki, ill. az általa vezetett Kalazanci felnőttkórusnak írt műve utal. Csak a kórustagok ismerhették közelebbről, hiszen a tanrendben (Kodály országában!) alig volt énekóra.
Mondják, fiatal tanár korában a szegedi művészélet ismert alakja volt. Egyik vitorlástúrán mi is találkoztunk vele Badacsonyban.
Medvigy Mihály
BL
Tanítása alapján készült Etmf [Erkölcstani Munkafüzet] feliratú füzetemet nemcsak a villamoson való tanulások alkalmával vettem elő, hanem számtalanszor később is segítséget nyújtott egy-egy vitás ügyben való állásfoglaláshoz, magatartáshoz. Különösen hálás vagyok neki azért az iránymutatásért, amit a házasság előtti szexuális kapcsolatról tanított. Bennem a mai napig él az a mondata, hogy rendkívüli és életre szóló ajándékot ad az a fiatal a leendő házastársának, aki az esküvőig megőrzi tisztaságát. Ezt érdemesnek tartom elmondani felnőtté vált gyermekeimnek is. Úgy általában véve iránymutatásai ráébresztettek számos hibámra, ugyanakkor segítséget kaptam azok kiköszörüléséhez is.
Ő nyitotta ki a szememet az egyházművészetre.
FI
Az erkölcstani kérdések gyakorlatias megközelítése érdekes és vonzó volt, könnyen megjegyezhető útmutatás a mindenféle problémával küzdő kamasznak.
GA
A mindig derűs lelkület nagyszerűségét – bár sosem voltam képes utánozni. Megjegyzem, néha ez a mézesmázos derű kicsit sok is volt nekem.
GL
Kiváló bizantinológus volt. Amikor Keleti szél című regényemet írtam – már évekkel végzés után – több napot „korrepetált” bizánci történelemből, találkozásainkra (gondolom, több órás munkával) terjedelmes forráslistákkal készült (könyvtári helyszámokkal). Összehozott Pataki Vidor atyával, akinek alsós korom óta ministráltam, egy utcában laktam vele, de nem tudtam, hogy a bizantinológia professzora…
HE
Másodikban volt egy dacos korszakom (mint Nyilas Misinek: ’Én nem akarok debreceni diák lenni!’). Ő győzött meg, hogy ne hagyjam ott a gimnáziumot.
JP
A kikezdhetetlen derű megtestesítője. Bár kiabálni is tudott, de haragot tartani nem. „Minden csorbát ki lehet köszörülni, amíg a penge tart!” – vagy.„– amíg a nap le nem megy!” (Ez tényleges felelési gyakorlat volt!)
Amúgy a rend egyik legnagyobb tudósa volt. Örült, ha taníthatott, mesélhetett, szellemi csemegéket, történeti vagy művészeti anekdotákat oszthatott meg, akár egy újságíró. Nyílt, társasági ember, ajtaja mindenkinek nyitva állt.
Egyszerűen fogalmazó, világosan magyarázó, kiváló tanár. Lediktált erkölcstan-jegyzetét tanítványa, az ország mostani prímása szó szerint kiadathatta.
Kiemelkedő zenei műveltsége volt, bár az ének-zene nem volt szaktárgya. Önként igyekezett a tanrend (művészetek területén botrányos) hiányosságát pótolni, zenehallgató szakkört szervezett. Beethoven szimfóniáit ő hallgattatta meg velem is először. Neki köszönhetem, hogy egy életre megnyíltam a komolyzene felé.
KM
Görög katolikusnak nevelkedett, és római katolikus lett, hogy a tanító rendbe léphessen. (Ezt az utat inkább fordítva szokták megtenni, a coelibatus miatt.)
Röpdolgozat-írás előtt, midőn egy kockás lapot 4x4, azaz 16 részre kellett hajtani: „Keressük meg a legfelső sort, nézzük meg, van-e fölötte még egy, mert abban az esetben az a legfelső!” [A 16 kockába 16 kérdésre kellett a rövid választ beírni. Ha semmit nem tudtunk válaszolni, szabad volt az üres kockába elefántot rajzolni.]
LL
Mai napig őrzöm és időnként lapozgatom az általa diktált tananyagot. Hihetetlenül érdekesek és tanulságosak voltak az órái, tele humorral, alig vártam őket. Felüdülést jelentettek a sokszor egyébként kemény napokon. Sosem felejtem el kedves történetét az anyukáról, aki hajnalban felkeltette ígéretére hivatkozva, hogy „ő minden szülőt éjjel – nappal fogad”. Sajnálom, hogy nem tartottam vele a kapcsolatot.
NÁ
Számomra, sugárzó jóságuk miatt, Ő és Vízvári tanár úr voltak a piarista tanár mintaképei.
ShT
Tevékeny munkása volt a Caritas mozgalomnak. Így munkatársak voltunk: családunk is részt vett gyűjtésekben. Harmadikat követő szünidőben ő intézett el nekem egy-egy hónapos németországi csere-nyaralást – a német fiút utána el is hozhattam vitorlástúrára.
Meggyes János
GA
Különös erkölcsi tartást éreztem sugározni belőle (vö. orosz fogság), mély emberséget – konkrétabb okát megfogalmazni nem tudom.
JP
Következetes, szigorú nyelvtanár volt, ugyanakkor póztalan, nyílt ember. Az oroszt utáltam, mert ránk erőltették, így nem nagy szorgalommal tanultam. Neki és Kincs tanár úrnak hála, főiskolán mégis én lettem az orosztanárok üdvöskéje. Jellegzetes szavai visszacsengenek: „Phű, gyerekem! Borzasztó! Rettenetes! Üljön le!” meg, „Kuglóf. És petrencerúd” (ha „hasalással” igyekezett valaki a szó jelentését eltalálni). Vagy. „Bozambó megenni fehér ember…” (nyelvtani gyarlóságokra).
FL
Nemcsak oroszt tanított (bár német hadifogságban nem volt). Német tanárként öcsém legkedvesebb tanára volt.
Valaki, jó általános iskola-béli begyakorlással, hetesként jelentett neki: – Tovaris ucsityel, ja dakladüvaju vam… – Goszpogyin! – szögezte le.
Megszívlelendő mondása: Ha valaki szavak nélkül megtanul egy nyelvet, annak elintézem a Nobel-díjat!
KJ
Megszerettem. Volt egy hosszú csatánk: Elégtelenre feleltem. Na, jó, túl vagyok rajta, akkor a következő órán biztosan nem hív föl! Ez így ment négyszer egymás után. Az ötödik órán már jelest kaptam. Tanultam belőle: Érdemes folyamatosan készülni!
PP
Képes volt elérni, hogy reggel 6 órakor keljek fel és orosz szakkörre járjak, pedig közismerten jó alvó voltam már akkor is. Megszerettette velem az orosz nyelvet, pont ő, aki a fogságban tanulta meg.
Pogány János
BA
Pogány tanár úr módszerei sok vonatkozásban ma már idejétmúltnak tűnnek. De még ezeken is átsütött a matematika ismerete és szeretete. Nagyszerűen megmutatta, hogy a matematika a tudományok királynője és a logika legszebb terméke.
Mindez olyan mély hatással volt rám, hogy mihelyt elvégeztem az orvosi egyetemet beiratkoztam az ELTE matematika szakára, ahol aztán alkalmazott matematikus diplomát kaptam. Erre többen azt mondták, hogy őrültség volt, amivel mai fejjel egyet is értek. Azért most sem csinálnám másként, mert később a számítástechnikai és matematikai ismeretekből nagyon sok hasznom lett, mind a mai napig.
BF
Írja: „Kedves Szüleim! Vegyék tudomásul, hogy büdös disznó, lusta kutya vagyok, nem tanulok és bukásra állok!” Holnapra kérem vissza!
FI
Két dolgot mondanék: Egyrészt a masszív gyomorgörcsöt az óráin, másrészt azt, hogy az egyetemen a matematika nem okozott gondot.
GA
Szenvedélyes ügyszeretetet. Különböztetni tudást: „most tanítási óra van” – „most szünet van”
HE
Másodikos korunkban közlekedési balesetet okoztam. Rendőrségre kellett járnom, kihallgatások voltak – ez idő alatt begyűjtöttem néhány elégtelent matematikából. Fogadóórán apám elmondta az okát Pogány tanár úrnak. Kitörölte az elégteleneket a naplóból.
JP
Kiváló matematika-idomárként tartom számon. Megmagyarázom:
Általában a diákok nagyobbik fele rögtön kész a mentséggel: „Nekem nem megy a matematika”. Ez kb. egyenértékű azzal: „Nekem nem megy az olvasás”, csakhogy az mindenkinek természetes, hogy előbb a betűket meg kéne tanulni. Pogány tanár úr a matematikai betűvetést verte belénk rendszeres röpdolgozataival, a definíciók könyörtelen megtanításával. Ez volt az ő pofonegyszerű, de zseniális módszere: Ha beszélni akarunk valamiről, előbb talán tanuljuk meg a nyelvet hozzá. Ennyi volt a titka annak, hogy minden növendékének könnyű volt aztán a matek a felsőbb iskolákban.
KJ
Szerény mértékű műveleti sebességemet sokszorosára növelte.
KM
„A matematika szent tudomány, melyet csak az Úristen tud ötösre. Négyesre az, aki ezt a könyvet írta, a magamfajta tanárember hármasra. Kettesre az, akinek én jelest adok.”
Az általános iskolában ketten voltunk “a matekosok”. Társam máshol tanult tovább. Néhány hónappal az első gimnazista évkezdés után meglátogattam. Mesélte, mennyire nehéz a matek, gondjai vannak. Mutatta a feladatot. Elképedtem. Ez nehéz? Nálunk, Pogány tanár úrnál ilyen feladatokat a közepesek is simán megoldanak!
LL
Rendkívüli koponya. Követelményei elérhetetlenek. Modora utánozhatatlan. Ennek ellenére jó emlékezetemben őriztem meg.
NÁ
Vízvári tanár úr felkészített, hogy matematikát tanítani egy nagyon rendes, keresztény ember fog bejönni: Pogány János.
Naiv, izgulós gyerek voltam. Az első órák egyikén valami butaságot mondtam. Csúnya dolgokat kiáltott rám, igen hangosan. Leültem, és mint érzékeny gyerek, csendben elpityeredtem. Észrevette és megkérdezte: – Miért sír? Nagyon halkan, lehajtott fejjel mondtam: – Ne tessék velem kiabálni! Ahogy ránéztem, egy megdöbbent, fájó, görcsbe’ levő arcot láttam. Szíven találta a mondatom. Attól fogva – követelt, de segített, és normális hangon szólt hozzám.
Köz
Hajnali négykor kelt, misézett, megreggelizett és felkészült az óráira. Az órák röpdolgozattal kezdődtek, pattogó ütemben kiosztatva az űrlapokat: egyes-egyes, egyes-kettes, kettes-egyes, kettes-kettes. Ezek most nem érdemjegyek, hanem a padsor- és oszlop számát jelölik, hogy puskázni ne lehessen. Tehát négyféle, egyszerű kérdéssort. (Ezeket előtte mind meg kellett írni, utána kiértékelni.) Az egész alig tartott tovább öt percnél, de elég volt fölmérni, ki mit nem tud. És ezt „a Pogány” tudta és alkalmazta is 2 x 4 x 40 gyereknél (a kiszámolásban nem segítek), mindaddig, amíg 60 éves korában ebből – pl. minket is – le nem adott. De tanított 76 éves koráig. Emellett szakkört tartott, magántanulókat fogadott (még „banyákat” is!), és délutánonként száguldva sétált a Lánchídon, az Andrássy út 60-béli kihallgatások óta kínzó fejfájások elől menekülve.
A szünetekben kötekedő pajtás volt, provokált az – állítólagos – Vasas-drukkerségével, oldalba bokszolt – aztán ha becsöngettek, oroszlánként támadt a soros osztályra.
Szemenyei László
GA
Azt, hogy a nem rendkívüli ember is lehet hasznos ember.
JP
Első félévben egy közönséges szaki járt be hozzánk lakatos szakmai gyakorlatot tartani. Szerencsére ez a lidércnyomás elmúlt, később már műszaki rajzot tanulhattunk helyette Vízvári tanár úrtól, de fél évig egy rohadt kalapácsfej kireszelésével voltunk elfoglalva.
Tanórán kívül, szombat délutánonként viszont be lehetett járni az iskola műhelyébe, ahol Szemenyei tanár úr felügyelt. A félbe maradt kalapácsfejeket gyalugépbe fogta, így fejeztük be. Egyébként általában a gumikajakok javítását irányította, de bárki bármit bevihetett, segített neki megcsinálni. Én talán éppen egy vas gyertyatartó alkatrészeit reszelgettem. A tanár úr megállt mögöttem – én persze igyekeztem összeszedni mindazt, amit fél évig tanultam. – Milyen jól reszelsz te! – ennyit mondott csak. Ez elég volt ahhoz, hogy azóta is szívesen fogjak hozzá mindenféle vasas munkához. Fölszerelt lakatosműhelyem van, még hegeszteni is szoktam.
LL
Szerettem a tanár úr kedves emberségét. Másrészt a politechnikához világ életemben kétbalkezes voltam.
SkT
Ő volt az egyetlen, aki észrevette, hogy a diákmisén rosszul lettem – pedig nem ő állt a közelemben. Kitámogatott, helyrehozott.
Kovács Mihály tanár úr könyvéből (Negyvenezer magyar levente kálváriája a második világháború végén. Napló 1945. február 16-ától 1946. május 14-ig, Budapest: Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 1999, 2000) tudjuk, hogy ő volt a másik leventementő tanár.
Szilágyi Géza
BF
Leszoktatott a „szeretkezésről”. Értsd:
Tanár úr, szeretnék kérni egy…
Kérj, fiam!
Tanár úr, kérhetek egy…
Kérj, fiam!
Tanár úr, kérek egy labdát!
GA
Korrektséget (amikor az első két osztályban kettest érdemeltem, azt adott, amikor később négyest, akkor azt).
GL
Kosárlabda edzői utasítása, ha a gyengébb ellenfél vezetett: Uraim, a kékek vannak együtt!
JP
Nem testnevelő tanár volt, hanem kosárlabdaedző. Aki nem kosarazott, azzal semmit, de semmit nem foglalkozott. Félév végén leosztályozta a gyakorlatot. Amit akkor tudtunk meg, hogy mit is kellene tudnunk.
De ezt a tanjelenetét néha én is alkalmazom:
Fiam, legyen eszed!
Nem!!! (még dobbantott is hozzá, illusztrálásként).
(Ilyenkor nincs más tenni – széttárta a karját: Ha nem, hát nem!)
KJ
A szigorúság csak a tanár egyik része. A másikat nem mutatta meg.
LL
Halk szavú, becsületes magyar embernek ismertem meg.
PP
Önbizalmat adott sportbeli képességeim kibontakozásához, és megtanított arra, hogy csapatjátékos legyek. Többet ér egy jó helyzetfelismerés, mint egy bedobott ziccer.
Köz
Nem volt ott az órákon. Nem volt része a tanári karnak. Szűkszavú volt, nem kiabált, de ha kellett, szigorúan fenyített. Igazi sportember volt.
Szoboszlai András
JP
A harmadik osztály legelején, néhány hétig tanított csak minket, Kovács tanár úr helyett, így nem sok emlékünk maradt róla. Biztosan meg lehetett volna tőle is tanulni a fizikát.
_ _ _
Exegimus monumentum – ha nem is aere perennius (Horatius: Carm. III. 30)
A „szerzők” névsora
BA dr. Balás É.(Éltes) András, orvos és matematikus, USA, South Carolina, az Augusta Egyetem professzora és dékánja
BL dr. Balásházy László, geológus, ny. környezetvédelmi szakember, minisztériumi tisztviselő
BF Buday Ferenc, volt profi kézilabda játékos és edző, jelenleg MKSZ szakfelügyelő.
FI Fáykiss István, vegyészmérnök, jelenleg a ZOLTEK-nek dolgozik
FL dr. Fürjes Lajos villamosmérnök, az Ericssontól ment nyugdíjba, jelenleg könyveléssel foglalkozik.
GL Gasparovich László, történész, író, szabad foglalkozású
GA Gromon András, Lapszerkesztő, teológiai szakfordító és szakíró, jézusi közösségek vezetője.
HE Horváth Endre, villamosmérnök, számítástechnikai szakember, népes család feje.
JP Jákfalvi Péter vasútépítő mérnök
KM Karlócai Miklós villamosmérnök, informatikai tanácsadó Németországban
KJ Kner János épületgépész, építésügyi szakértő
LL Lukács László, ny. államkincstári tisztviselő
NÁ Nemes Ákos a mo-i HILTI ny. informatikai vezetője
PP dr. Patak Péter, vegyipari kereskedelmi vállalat nyugalmazott ügyvezető igazgatója
ShT Somhegyi Tamás, "zeneszerző, a közösségi zenélés specialistája”
SkT Somkuti Tamás ny. villamosmérnök, számítógép-fejlesztő, tanár
VGy Vági Gyula orgonaépítő mester