Márialigeti Károly:
Beszélgetés Varga Gézával, Varga László testvérével
Varga László bátyámmal együtt Adásztevelen születtünk. Adásztevel egy ősi magyar falu, nevéből is arra lehet következtetni, hogy Árpád vezérnek területe lehetett. Árpád vezér egyik beosztottjának területe lehetet ez valamikor, Adásztevel és Nagytevel elnevezés is erre utal Adásztevel előnevet, az Adaszt onnan származtatják, hogy Nagytevel vezér vagy őneki adták valamikor, tehát az adás szó összetételből származhat ez. A szomszéd község, Nagytevel, Némettevel, Magyartevel, vagy Némettevel, így is szokták emlegetni, társközség abból a szempontból, hogy közös plébánia volt az én gyermekkoromban és most is. Az iskolában, vagy az iskola mellett tartanak szentmisét? Az iskola mellett. Az érdekesség e tekintetben az, hogy nagyon kevés katolikus család volt és van Adásztevelen. És ebből a nagyon kevés katolikus családból származnak a szüleink és jómagunk is. Én is még olyan általános iskolába jártam, nevezetesen akkor bátyám is, természetesen, ahol 1-től 8. osztályig mindenki egy terembe járt és egy tanító felügyelete alatt állt. Közvetlenül a harangláb mellett az imaházban
És azon belül egy kicsit, ahol most a posta van, az például a tanítólakás volt, belülről lehetett tanítólakás mellett. No, az a tanítónő, aki engem is tanított és bátyámat is, őneki biztos nagy szerepe volt abban, hogy ezt a pályát választotta, mert nagyon megnyerő módon tudott tanítani és azokat a nyelveket elsajátíttatni a tanulókkal, amelyek ide vezethettek további pályája során. Azt is elmondhatom, hogy állandó istentisztelet, mise Adásztevelen nem szokott lenni, legfeljebb délutáni litánia, amelyeket talán ez a tanító néni tartott éppen, de vasárnap délelőtti mise alkalmanként volt csak Adásztevelen. Legtöbbször Nagytevelre jártunk át gyermekek és felnőttek egyaránt. A távolság nem több 2-3 kilométernél, tehát gyalog is meg lehetett tenni az utat. Nagyon jó kirándulások voltak ezek. Ott, abban az időben dr. Bárdos József, talán cisztercita rendű plébános volt. (Fölírtuk, hogy ki keresztelte őt.) Az ő aláírása mellett a keresztlevelet is mutatom én, mert az is a kezem ügyébe került. Nem ő keresztelte azt hiszem, valóban, Baksa Kristóf, ciszterci rendi gimnáziumi tanár keresztelt. Igen, ez 27-ben volt, az pedig, amire én jobban emlékszem, meg az ő bérmálása, meg a mi bérmálásunk, stb. idején már dr. Bárdos József volt ott és azért említem őt és hangsúlyozom ki, mert őneki is nagyon nagy szerepe volt abban, azt hiszem, hogy a piarista rendet találta meg. Az ő ajánlásával került be, ezzel kapcsolatban is tudok egy levelet mutatni. Egy-két olyan dolog, amit a szülői házban még megtaláltam és a Laci nem vitt magával annak idején, az a kezem ügyébe akadt és meg tudom mutatni, a napokban előkerestem. Ide van írva, hogy 21-én született, két napra rá, 23-án keresztelték meg és 1936-ban bérmálkozott Nagytevelen. 1936. október 16-án. Most talán nincs is jelenleg plébános Nagytevelen, most egy házaspár hittanári végzettséggel látják el azokat a feladatokat, amelyeket elláthatnak. Ugyanis aki korábban plébános volt itt nagyon-nagyon hosszú ideig az elmúlt időszakban, ő nagyon jó barátságban volt a Lacival. Mindig fölkerestük, mert én is szoktam kocsival ide-oda vinni – most hirtelen nem jut eszembe a neve, de majd azt is meg tudom mondani. Tudom, hogy az illetőnek, ennek a plébánosnak bélműtétje volt. Még néhány évig élt utána. Nem emlékszem a nevére. Valamilyen Ottó, igen. Laci nyáron mindenképpen, de a téli időszakban is, vagy inkább az őszi időszakban, Halottak Napja körül mindig haza szokott jönni és akkor felkerestük az ismerősöket, rokonokat. Nekem volt járművem és én szoktam vinni Nagytevelre és …ra. Visszatérve az eredetiekhez, apám egy sokgyermekes családból származó parasztember volt, aki az első világháborút megjárta, sőt, több évig ott fogságban volt. Anyám pedig egy négy-gyermekes szegény családból származott, és 1920. február 2-án házasodtak össze, ha jól emlékszem. Ezt követően három fiúgyermek született a családban. Laci volt a középső, s elég távol életkorban egymástól. Legidősebb testvérünk Gyula volt, aki, ha a sírt nézzük, ott fel van tüntetve a neve, de nem tudjuk, hogy hol halt meg. Sajnos csak 24 évet élt, a 2. Világháborúban nyomtalanul eltűnt. Laci is hosszú ideig töltötte azzal az idejét, hogy fölkeresett a Vöröskereszttől kezdve egyéb szervezeteket, de sehol sem sikerült nyomára bukkanni. Amit róla tudok –utoljára- 1944. december valahányadikán egy levelezőlapot írt (ezt szerettem volna megkeresni, de ezt valószínűleg a Laci magához vette és az ő kezei között járt valahol) Neszmélyről (ehhez tudni kell, hogy ő gépkocsizó, gépkocsivezető volt és akkor már a visszavonulás történt az oroszok elől és bizonyára fölrobbantották valahol Almásfüzítőnél.) Természetesen a szüleim évekig, évtizedekig várták haza az orosz fogságból, de hát ugye semmi remény nem volt erre. Akkor semmit nem lehetett tudni az 50-es években, s aztán már nem sok remény maradt. Azért említem, mert a sírkövön az ő neve is szerepel, tehát 1944 decemberében, vagy 45 elején meghalt. 1920-ban született, tehát nem élt 24 évnél többet. Laci bátyám 1927-ben született, majdnem hat és félévvel később, én pedig ezt követően 10 év múlva, 1937-ben. Ezért aztán gyermekkorunk nagyon kevéssé érintette időben egymást, tehát én is csak úgy időszakos visszaemlékezéseket tudok mondani mindkét bátyámról. Szüleimről még annyit, hogy – szinte azt lehet mondani – már az ő szüleik is nincstelen, vagy alig 1-2 holdas parasztemberek voltak és elég nagycsaládból származtak, tehát öröklés szempontjából semmijük sem volt. Amijük lett és az még névlegesen most is megvan, az a földmennyiség az én nevemen, az nem több 2-3-4 hektárnál és azt is fokozatosan, ahogy idősödtek és egy kis pénzt összegyűjtöttek és ………vettek egy kis földet ….és így gyarapodtak. Először csak béreltek földet, majd pedig saját földön dolgoztak. Ha már éppen a szemem oda esik, az a festmény édesapámat és a teheneket ábrázolja, mert nem ökrökkel és lovakkal, hanem fejőstehenekkel szántották a földet. Erről a képről még azt szeretném elmondani, hogy ott a faluban, a szomszédságunkban ugyanolyan szegény jó barátunk lakott, Gál Gyula, aki 56-ban disszidált és Amerikába került. Nővére úgyszintén már előtte kikerült és ő haza szokott jönni időközönként és aztán nosztalgiából ezeket a fényképeket nézegettük és most legutóbb, amikor itt volt két éve karácsonykor vagy nyáron, akkor elvitt egy ilyen fényképet, ami neki nagyon tetszik és az elmúlt karácsonyra küldte el nekem ezt a festményt és elmondta, hogy Amerikában nem vállalta senki, hogy lefessék, ismerősének és egy magyar festővel festette meg, aki kiküldte neki a képet és ő aztán föltette a falára.
Abban az időben sokan szántottak tehénnel és ökörrel. A katolikusok szegényebbek voltak abban a faluban. Gondolom, a nagygazda itt is evangélikus volt. Evangélikus nem is nagyon volt a faluban – erre majd még visszatérek. A Laci is, gyermekkorában –már amikor általános iskoláskorú lett, vagy gimnazista – és jómagam is nagyon sokszor részt vettem ebben a munkában. Ez nagyon egyszerű munka volt, csak az ekeszarvát kellett fogni, az ember nem is fáradt el annyira. Az ökröket vagy teheneket vezetni már körülményesebb volt, mert elől járónak kellett lenni. Után járó szívesebben volt az ember, mert csak az kellett, hogy a végén, amikor kanyarodni kellett, egy kicsit irányítani kellett őket. Egy-két fényképet is mutatok, amikor a nyári aratási munkákban is részt vettünk. Ő nagyon sokat fényképezett kirándulások alkalmával, amikor itthon volt. Ilyen fényképekből többet is tudok mutatni.
Visszatérve arra az időre, amikor még gyermekek voltunk, tanító nénijével, Franciska nénivel rokonságba kerültünk, oly módon, hogy ő, aki Budaörsről származott ide, sváb származású és nevű, Niederberger Franciskának hívták. Hozott magával egy unokahúgát, háztartásvezetőként, Niederberger Terézt, és azt az én édesapám testvére, öccse, Varga József vette feleségül, akinek a fia, Varga Jóska, aki ott igazgatói szerepkörben szerepel ugyancsak ebben a könyvben. Ő pedig a főgimnázium igazgatója volt hosszú ideig, szintén matematika-fizika szakos tanár. Tehát végül is a családban hárman matematika-fizika szakos tanárok lettünk. Mint említettem, a Laci 55-ben végzett az egyetemen, a Jóska, unokatestvérünk 54-ben kezdte az egyetemet, én pedig 55-ben, éppen, amikor Laci végzett. Az első lépésekben Laci vezetgetett bennünket, ő tudta, mit hogy kell csinálni, mert ő már több évet ott töltött. Ott laktak ezek a Granicska néniék, az imaház mellett, abban a tanítói lakásban, amit említettem. Ami érdekes még, az az, hogy nagyon kevés katolikus család volt a faluban, ahogy említettem. Azért is érdekes, hogy egy piarista tanár onnan származik, mert a környezet, a falusi környezet talán nem adott volna erre inspirációt. Mert Adásztevel nagy református község volt. Tudni kell, hogy amikor az üldöztetések voltak annak idején, akkor az itteni református kollégium oda költözött ki. Az ottani templomot, meg a szomszédságában lévő iskolát használták – már akik megmaradtak, 10-15 évig –már nem emlékszem pontosan – ott működtek. Erről is van egy összeállításom, amit a Gyula barátom és egy diáklány állítottak össze.
Ha a faluban az ember barátkozott, nem szorítkozhatott csak a katolikus közösségre. Most éppen az jut eszembe a fényképeket nézegetve, hogy diákkorunkban, gimnazista korunkban négyen voltunk szorosabb barátságban egymással. Az előbb említettem azt a fiút, aki Amerikába került, aztán Somogyi Endre, aki szintén református volt, Varga Jóska, az én unokatestvérem és jómagam, tehát két katolikus, két református, tehát a jó barátság meglehetett, de ők nem abba a közösségbe jártak minden szempontból, tehát templom, hittan és ehhez hasonlók.
Még eszembe jut, hogy 1931-ben, amikor én születtem, azt hiszem akkor került testvérbátyám Laci gimnáziumba. Nyolcosztályos gimnáziumba ment Pápára. Ebben a megemlékezésben csak Veszprémről esik szó, de ő a pápai bencés gimnáziumba ment, ahova aztán én is, de már állami gimnáziumként jártam, most is állami gimnázium, Türr István Gimnázium a neve, ahol az unokatestvérünk igazgató volt huzamosabb ideig. Ahogy emlékszem, a szüleimtől akkor kapta az első biciklit a testvérbátyám – és ez nagyon nagy szó volt, annyi, mint most egy Mercedes, ugyanis az iskolától 8-10 km-re lévő településről nem volt más mód bejárni. Naponta járt be biciklivel és ez nem egyedüli dolog volt. Én 55-ben érettségiztem és csak az utolsó félévben jártam busszal, amikor már egy kicsit biztonságosabb, egyetlen egy buszközlekedés volt még erre a Bakony felé, de az is annyira bizonytalan volt, hogy téli időszakban volt olyan, hogy csak délfelé ért be. Három és fél évet én is kerékpárral jártam be. És ez nem volt kis dolog főként téli időben. Azért voltak, akik megengedhették maguknak, hogy téli időszakban szobát béreljenek ki, de nekünk erre nem volt módunk. Ő is és én is valóban hóban, fagyban jártunk be kerékpárral. És nagyon emlékezetes és nagyon szórakoztató volt. Volt, amikor tiszta jeges úton mentünk és nem egy-ketten, hanem volt úgy, hogy tíz − tizenöten libasorban jöttünk és nem makadámút volt, hanem kőzúzalékos. Téli időszakban nagy gödrök voltak benne, az autónak is kitört volna a tengelye, de akkor autóközlekedés és buszközlekedés még egyáltalán nem volt. Jobbnak láttuk sokszor, hogy nem ezen a köves úton, hanem az öreghegyen keresztül gyalogösvényen – mert az simább volt − és itt Pápa környékén, ami már nincs meg, egy nevezetes folyócska volt, Tapolca folyócska. A szomszéd községben volt a karsztvíznek a forrása és ezen a Tapolca folyócskán számos malom volt. Először papírmalmok, majd később gabonaőrlő malmokként üzemeltek. Ezt a Tapolcát mindig kiengedték egy nagy, mély területre a téli időszakban, és jégszekrény helyett ezt a jeget vágták és vitték jégkunyhóba. És mi azon keresztül –ami nagyon sima volt, tudtunk kerékpárral menni, csak az volt a veszélyes, ha a 15 emberből az első elvágódott, akkor a többi arra ráborulva, egy kupacba… Ez sokkal szórakoztatóbb volt, mint az órák. És még Homokbögödéről és Nagy……..ről is jártak be kerékpárral. Egyet említek: Zimmer Gyula, aki most már nyugdíjas akadémikus, Homokbögedén volt tanító az édesapja, rokona volt Niederberger Pálnak, a Műegyetem rektorának?- Nem tudom, de annak idején, amikor a Franciska néni még élt, akkor egy hasonló sváb nevű egyén volt az MTV-nél, a …. Gyula és akkor úgy emlegették, hogy az a rokonságukhoz tartozik. Azt tudom, hogy sokan a rokonságból Németországba kerültek kitelepítés folytán. És gyerekkoromból nagyon jól emlékszem arra az időszakra, amikor Nagytevelről ide az állomás felé vonultak a németek fölpakolva kocsikra, mert kitelepítették őket. Ezek svábok, vagy bajorok, mint például a Bakonyban Ókúton?– Igen, bajorok. Nem tudom, hova, melyik részre telepítették ki őket. Mostanában sokan jönnek haza. A szomszéd községben, a Tevel hegy szomszédságában a Bakonybél pataknak egy felduzzasztott területe van és egy nagy tó alakult ki azért, hogy a textilgyárat és húsgyárat ellássák vízzel, miután itt a gazdálkodás megszűnt. Földuzzasztották és azon keresztül kaptak ipari vizet. Ott most egy üdülőfalu-szerűség alakul ki. Sokan vettek és kaptak vissza itt telket az akkori németek és ide települtek. Ugyanilyet lehet látni Bakonyjákó, Németbánya környékén is. Még eszembe jut, hogy ilyen …..utcasorok és települések környékén kialakult …. Ez a név ismerős? – Igen. Anaben??? Az egy maximum tíz házból álló kisközség volt a Bakony közepén, csak aztán az elmúlt húsz év során volt nyíltszíni bauxitbányászat ott, s kitelepítettek mindenkit, tehát egy nagy gödör van a helyén.
Hogy került a bencés gimnáziumból Veszprémbe?
A háború előtt itt járt…és aztán a háború mikor közeledett, levente lett, amint említettem és 17 éves korában, 44-ben valamikor – a pontos dátumot nem ismerem, de emlékszem, melyik udvaron gyűjtötték össze a leventéket és vitték az utolsó bevetésre őket. Hát innen származik az ő bevonulása és betegsége is. Már a frontra hála Istennek nem kerültek ki, hanem éppen a téli időszakban, valahol az ország területén belül, hogy hol voltak fogolytáborban, tudom, de hogy hol történt az a gyakorlatozás, aminek a következménye lett az ő betegsége, azt pontosan nem tudom. A lényeg az, hogy hóban, fagyban, sárban, mindenben feküdni és minden egyéb… tehát azokat a kemény gyakorlatokat csinálta 17 évesen, amelyeket a katonaságnál szoktak és olyan mértékű tüdőgyulladást kapott akkor, hogy az élete is veszélyben volt. Azt tudom, hogy Székesfehérváron, vagy annak környékén voltak táborban huzamosabb ideig, egyre betegebb lett. Édesapám elment még meglátogatni, de a kerítésen kívül rekedt és csak cédulával tudott üzengetni neki. Egy idő után hazajött, de olyan súlyos beteg volt, olyannyira, hogy olyan tüdő-és mellhártya gyulladása volt, hogy hetenként vagy 2-3 naponként literszámra csapolták le. Miután a környéken, a faluban és környékén, Nagytevelen és Homokbögedén orvos és orvosi ellátás nem volt, ezért Ugorba, ahova a falu talán tartozott, a szüleink szekéren hordták őt át időközönként. Az ottani orvos házilag csapolta le és ebből maradt vissza olyan szövődmény, ami a tüdő-és mellhártyabetegségével volt kapcsolatos. Nyilván a sok kirándulás némileg javított az állapotán, de végül is teljesen nem gyógyult meg. Kicsit görnyedt lett, bár ebben a tekintetben anyánkhoz hasonlított inkább. Nem egyformán használta a két lábát. Nyilván ez is ebből fakadt. Ami a gyermekkorát illeti – hogy anyám szavaira visszagondoljak – nagyon sokat segített nemcsak a paraszti munkában, hanem mindig dicsérte előttem az ő házi munkáját is, mert én meg nem szerettem a házi munkát. Mindig ellátott engem is, amikor csecsemő voltam, cserélte, mosta a pelenkámat, mosogatott, stb. Én nem voltam kapható az ilyesmire, ezekért szemrehányást kaptam. Még arra emlékszem anyám elmondásaiból, hogy az első játékaink között oltárépítés volt, a pap által véghezvitt misei szertartásoknak a követése, ismétlése. A házunkban mindig volt egy kis oltár, az ő játéka. A későbbiekben, amikor én már eszméltem, attól kezdve már keveset voltunk együtt. Kisgyermek koromban ő már bejáró volt az iskolába. A falusi gyereket, amikor még nem járt iskolába, mindig vitték a földekre. Ha nem tudtunk dolgozni, akkor ott volt a játék a fa alatt meg az egyéb helyeken. Vittek minket magukkal, mert itt az asszonyok is ugyanúgy részt vettek a munkában és édesapám sok mindent nem is tudott egyedül elvégezni. Például boronázás és egyebeknél már nem volt meg az a csapás, amin az állatok eljárjanak, akkor már vezeti kellett őket és rondább dolog elől vezetni a teheneket, mint az eke szarvát fogni. Hajnalban gyorsan megfőzött édesanyám, aztán felpakolt bennünket, amelyikünk még nem volt iskoláskorú, aztán vittek magukkal. A legidősebb testvérbátyámra sem emlékszem, mert vagy iskolás volt, vagy, mert a későbbiek folyamán, 41-42 körül katona volt állandóan. Úgyhogy nagyon keveset voltam együtt a testvéreimmel. És aztán, miután Laci testvérem némileg meggyógyult a háború után, akkor egy darabig magántanulóként vizsgázni járt, majd később Veszprémben, a kollégiumban lakott – erre már nem emlékszem pontosan, mennyi ideig. A pápai évek voltak a… Volt olyan tél, hogy amikor iskolába akart menni a hó ellenére is, édesapám ment előtte, taposta a havat a város határáig, ahonnan már eljuthatott az iskoláig. Szerencsére, amikor már én jártam, meg az unokatestvérem az iskolába ilyen időben, a nagybátyámnak volt lova és szánkón húztak be minket a Kishegyen és az Öreghegyen.
48-ban Pestre került. Akkor voltam én is először Budapesten. Akkor még a Duna parton volt a piarista rendház. Ott kapott szállást. Amikor később újra Pesten jártam, már a Mikszáth téren voltak. A későbbiekről még annyit, hogy 1955 őszétől voltam én egyetemi hallgató, kollégista voltam, a Ráday utcában volt a kollégiumunk. 56-ban részt vettem a felvonulásban, tűntetésben természetesen, mert az egyetemisták kezdték az egész folyamatot. Ugyanakkor este még a Rádiónál nagy csatazaj alakult ki. Minden ilyen helyszínt én általában végignéztem, ha mindenben nem is vettem részt. De a későbbiek folyamán késztetést éreztünk néhányan arra, hogy ott maradjunk, nem a kollégiumban, hanem az egyetemen. Ott akkor mi honvédelmet is tanultunk és a honvédség részéről két katonatiszt, akik a honvédelmi tanszéken dolgoztak, ők is bevonultak oda a katonai tanszékre az Eötvös Lóránd TTK-ra és ott összegyűltünk, nem tudom már mennyire, talán húszan, harmincan. Aztán nemzetőr igazolványt is kaptunk. Emlékszem, elvittek bennünket egy laktanyába, ahol betegeket kellett tisztítani, meg egyebet. Visszavonultunk az egyetemre. A tisztek figyelmünkbe ajánlották, hogy ne bocsátkozzunk harcba, de ha bizonyos agresszív csoportok, akár a szovjetek részéről valami lenne, védjük az egyetemet. Hát ez történt egészen november 4-ig, hajnalig.
Új oldal…
Hajnalban még a Múzeum körúton (van az egyetemnek egy hosszú erkélye), amikor a tankok megjelentek hajnali 4 óra tájt, akkor ott feküdtünk vagy húszan….. megjelent egy tank, az még hagyján, de aztán jött a tankok folyamata. Az Astoria felöl jött a többi, aztán szerencsénkre, meg az épület szerencséjére is jobb belátásra tértünk, és azt mondtuk, hogy ezt nem lehet így csinálni, akkor egy fél órát ott néztük őket hogy vonulnak föl, és aztán fogtuk a fegyvereinket meg a benzines palackjainkat, és lementünk a szenes pincébe és ott mindent elrejtettünk, fegyvereinket meg mindent – ott hátul a Gólyavár mellett. A Leánykollégium ott volt hátul, át lehetett menni oda. A Rákóczi út 5-ben vagy hol volt. Ott volt egy nagy terem, ott volt a szállásunk, matracokon aludtunk. Ott lefeküdtünk 5 óra tájt. 8-10 óra között arra ébredtünk, hogy jöttek az oroszok és ráztak minket föl egymást követően és kutattak át bennünket. Amit utólag vettem észre: volt egy lóden kabátom, aminek a zsebében a lövedékek marokszámra ott voltak, rajta volt a zsebkendő meg minden egyéb. Nem vették észre. Ha egy ilyet észrevesznek, kinyírják a társaságot. Másnap aztán átmentünk az egyetem …-ára, ott volt a dékáni, rektori szoba, a hivatalok ott voltak, különben mi azokat a napokat gyakorlatilag ott töltöttük a professzorok foteljaiban. Az a szoba, ahol tartózkodtunk, teljesen szét volt lőve. Ti. a Gellérthegy felöl egy lövedéket kapott. Ha onnan nem tűnünk el, végünk van. Azt követően már a kollégiumunkban sem volt megfelelő szállásunk, mert amit ott hagytunk, ruhákat, egyebeket, azt mind kirabolták. Aztán Lacihoz a Mikszáth térre elmentem, mondta, hogy maradjak ott. A vonatok sem közlekedtek. Akik időközben hazamentek, azok úgy tudtak, hogy hoztak föl Mátra vidékéről gyümölcsöt meg élelmiszereket, és teherautóra felkérezkedtek, aztán szálltak át egyikről a másikra, és úgy hazajutottak. Én úgy nem akartam, és mondta, hogy maradjak ott. Sík Sándor volt a rendfőnökük. Laci bevezetett hozzá és megkértük, hogy hagy tartózkodhassak ott a következő időszakra és élelmet is adtak. Így telt el két hét. Kb. nov. 17-én a vonatközlekedés megindult, akkor mentem haza Pápáról. Szüleink nem tudtak rólunk időközben. El tudom képzelni a lelki állapotukat. Testvérbátyánk is a háborúban, és mirólunk sem tudtak semmit, azokban a hetek alatt, a forradalom kitörésétől. Nem volt akkor telefon, vonatközlekedés sem. Kelenföldön szálltam föl a vonatra, jött a kalauz, kérdezte ki vagyok, és akkor mondta, hogy nem kell jegyet vennem.
Sokat sétáltam Budapesten abban az időben, ahol volt egy unokanővérem. Nem gyakran tudtam eljutni hozzá, ugyanis abban az időben olyan állapotok uralkodtak Bp-en, hogy ezek a milyen forradalmárok – mert magyarok voltak -- padlásokon elbújva a szellőzőnyílásokon keresztül mindent lőttek, ami mozgott. Többször tapasztaltam olyat, hogy egy ember lement a családjának kenyérért, hóna alatt a kenyér, és amikor az utcasarkon átment az egyik oldalról a másikra, lelőtték. Hogy honnan jött, nem is lehetett tudni, csak a fegyverropogást lehetett hallani. Ez még, ami a Rendházzal meg a Lacival kapcsolatban eszembe jutott ebből az időszakból.
Amikor haza szokott jönni, ő kerékpározott. Nagy… (helységnév van itt) kötődik hozzánk. Édesanyánk egyik testvére oda ment férjül, és több unokatestvérünk is ott élt. Most is, az élők között a Mariska ott van, akihez el szoktunk menni. Olyan jó társaság alakult ott, hogy jól érezte magát ott. Az ottani plébánossal is jó barátja volt Lacinak (valamilyen Antal), és sokat misézett ott. Mikor itthon volt, vagy Nagy… vagy Nagytevelen vagy a … kápolnában misézett. Halálakor is Pápáról jár ki Sajgó atya a… kápolnában hetente vagy kéthetente misézni. Vele mondattam halálakor a gyászmisét is. Közebbről nem ismerte, csak ezt az halotti értesítőt vittem neki.
Még kicsi koromból arra emlékszem, hogy azok az unokatestvéreink, akik Nagyimódon ??? éltek, volt motorkerékpárjuk például, és azzal Laci is meg én is fölülhettem arra általános iskolás koromban. Meg volt sílécük, azzal jött haza Laci Keresztudvarra ??? arra Mező… (vagy keresztül a mezőn???). Meg én is kipróbálhattam.
-- Első gimnazista voltam, amikor ő eljött egy sí táborba, de nem sízett az atyáknál, el se ment ezekre a táborokra.
-- Nem mondtam, hogy síelt, csak ez az eset történt. Amire emlékszem. Nagy hó volt, és toronyiránt hazajöhetett.
-- Sokat emlegetett egy bizonyos hölgyet, Varga nevűt, aki Bp-en élt. Rokon?
-- Nem Varga nevű lehetett, mert anyám testvéreinek szülöttei voltak, akik Pesten voltak. Pákozdi Margit ??? család, akik Nagyimódon ??? éltek, és még élnek. Meg anyámnak volt egy férfi testvére, Lambért Géza bácsi (anyám Lambért Mária volt), aki rendőr volt Pesten a háború előtti időszakban, majd a visszafoglaláskor Máramarosszigeten volt rendőr. Ugyanabból az időszakból: Pék János, aki szintén távoli rokon volt. Néhány unokatestvér. Érdekes, hogy én az unokatestvérek között a legfiatalabb voltam, de sokkal., egy generációval. Volt olyan unokahúgom vagy unokaöcsém, aki idősebb volt, mint én. Én legalább tíz évvel mindenkinél fiatalabb voltam.
Iskolában is, mert szeptemberi voltam, de fölvettek előbb.
Veszprémben érettségizett 1948-ban (azt hiszem). Találkozóra oda járt mindig.
Most, ahogy visszakapta az egyik iskolát az egyház (nem az eredeti piarista iskolát), mindkét igazgatót ismertem. Az egyik igazgató most Pesten van és ott igazgató (ez a Görbe, Görbe után jött Borián – FÁ). Nem Borián, ő nem járt vele egy osztályba.
-- Talán osztálytársa volt neki (Dékány – FÁ), aki váci* segédpüspök volt. Iskolatársairól nem sokat hallottam. De Boriánnal jó viszonyban volt, mint rendtárssal, mert ő volt mindig a helyettese az osztályunkban, amikor Varga volt az osztályfőnökünk. Bár a két ember egész más egyéniség.
-- A találkozók úgy történnek, hogy a megyei iskolai igazgatók összejönnek egyszer egy évben eszmecserére ebédre és némi borfogyasztásra. Ilyen alkalommal találkoztam vele (Boriánnal).
-- A piaristák visszaadták az iskolát az egyházmegyének, tavaly óta már nem ők látják el.
-- Még emlékszem, hogy maradtak tőle érmék, amiket diákkoromban csiszolgatott – több száz éves érméket. Volt érem- és pénzgyűjteménye. Ha a hobbiról beszélünk, ezek voltak a hobbijai, meg a fényképezés. Továbbá emlékszem, hogy volt egy ugyanilyen korú, református papnak készülő fiú a faluban, akivel a nyarat együtt szokták tölteni vagy nagyon sokszor összejöttek. Meg: kévegyűjtés meg egyéb betakarítási munka, meg masinálás, cséplés, és akkor ők szoktak a Sanyival különböző dolgokat fonogatni. Úgy, hogy ezeknek a végén még megvan a kalász. Az aratáskor sok helyen készítettek ilyen díszeket. Szüleink önellátóak voltak, maguk fontak vessző- és szalmakosarakat és ehhez hasonlókat. Ilyen környezetből kerültünk ki. Meg hangsúlyoztam, hogy a faluban minimális katolikus közösség volt, a túlnyomó rész református volt. A katolikus családok általában szegényebbek voltak, mert rokonságban voltak egymással. Hogy volt a házasodás? Családon belül. Például apám testvére elvette anyám testvérét.
-- A temetőben zavarban is voltunk, mert minden sírból kettő volt. Varga Sándor és Lambért Lívia és Varga György és Lambért Mária. Az anyakönyv megnézése után tudtuk a választ kideríteni.
-- Nekem is meg kell nézni a levéltárban. Itt van most a levéltár: megszűnt az általános iskola, ill. úgy kell mondanom, hogy megszűnt egy újabb általános iskola, és a városban a helyén levéltár lett most. Ott Varga Sándor, tehát a nagybátyám és nagynéném sírja mellett van két kis kereszt alakú sírmaradvány, amit szüleink mindig felvirágoztak és őseinkként tiszteltek és mi is azóta: Nemes Varga László és Varga Lászlóné. A nemesség mikori lehet? Ebben a faluban, a szerkezete miatt a nemesség nem jelenthetett valami gazdagságot, hanem valamilyen kiemelkedést vagy ősi maradványrangot.
-- A mi házunkat nem találnátok meg, mert olyan a régi falu szerkezete, hogy a két utca nagyon messze van egymástól, és a két utca között vannak házak. A házak között szűk hely volt, de a mi házunknál nem volt hely a házak között a szekerekre. Hagytak közét a házak között, de a mi házunknál nem. Egymás udvarán kellett keresztülmenni. A mi házunk helyzete olyan volt, hogy akármilyen oldalról közelítettük meg, a harmadik volt. Az egyik utca felöl is, meg a másik utca felöl is. Azért volt ez, mert népes volt a község. Kicsi területen nagyon sok ember volt. Hasonlít ez a nagyvárosok bérházaira, itt egy udvarhoz több ház is tartozott. Ezt hosszú udvarnak nevezték, köré épültek a házak, tűzfal sem volt a házak között. Amikor tűz ütött ki, el lehet képzelni mi történt: a házak sorban égtek le. A házak szalmatetősek voltak.
Gyermekkorunkban a kézi cséplésbe is besegítettünk, Laci is. Szüleim rozst is termeltek, szétterítettük az udvaron, és azt négyen, hatan, meg nyolcan is, és nagyon szimpatikus jó hangzása volt. Ügyesség is kellett oda, hogy mindenki jó ritmusban, mindig máskor üssön oda, késleltetve. Csodálatos összhangzása volt, ahogy a kézicséplő szólt. Ezt a rozst összekötötték kévébe, és aztán szétterítették. Szoktam akkor olyan emberrel a háztetőt csinálni, aki még értett ahhoz a dologhoz, aztán kihaltak ezek. Későbbiek folyamán, az utóbbi tíz évben homokos kátránypapírt vettem, feltettem a háztetőre és lécekkel lekötöztem. Így védtük a háztetőt. Praktikus volt.
Szerencsésen alakult édesanyám sorsa, mert 97 éves korában alakult ott egy négyszemélyes otthon. Korábban csak öregek napközi otthona volt, ahova bejárták naponta, és étkezést kaptak. Később bent is alhattak, és így az utolsó 2-3 évet ott tölthette. Ott látogattuk meg, Laci is sok felvételt készített róla (szerezzünk ezekből a felvételekből – FÁ). Gondozójuk volt ott, jó körülmények között volt. Anyánk 97 éves koráig egyedül látta el magát. Mi, amikor tudtunk, mentünk ki, de azonkívül… Többször találtunk rá úgy, hogy reggel leesve volt a dunnában a köves padlón. Kétszer, háromszor is kéthetes kórházi kúra után teljesen fölépült. Rendben volt fizikailag, szellemileg egyaránt. Mondták a kórházban, hogy 100 éves beteggel még nem foglalkoztak.
-- Igen, végül 100 éves korában végelgyengülésben halt meg. Nem sok gyógyszert fogyasztott el életében. Öreg korára vitaminokat próbáltak bele erőltetni, de az idegen volt neki. Egész életében a természetből élt.
-- Mióta emlékezünk, ő volt a legidősebb a faluban. Töpörödött volt. Ehhez hozzá kell tenni: egész életében kétszeres munkát végzett: a gazdasági paraszt munkát és a háztartást vezette. A gyermekeink is mindig emlékeznek rá, a jellegzetes dolgaira.
-- Hogy lehet, hogy mindkét gyerek tanár, ill. matematika-fizika tanár lett? A szülők biztosan közre játszottak, nemcsak a tanítók.
-- Nem tudtak ők annyira dönteni, irányítani minket. Egy intelme volt édesapámnak: ne legyek orvos, mert nincs pénze rendelő vételére. A tanári pályához nem kellett pénz, rendelő, elláttam magam is egyetem alatt. Akkor volt az ötvenes évek legnehezebb időszaka. Padlássöprés volt, nem lehetett disznót sem vágni csak egyszer évente, gabonából annyi maradt, amennyi a betevő falat volt. Gimnáziumban mondta a tanár, hogy hiányozni csak orvosi igazolással lehet. Mégis beteg lett az ember a sok kerékpározástól, meg egyebektől. Orvost nem hivathattunk, abban az időben 20 Ft-ba került kihivatni az orvost, ami nagy pénz volt akkor. Nem volt rá mód. Meg a téesz, meg hasonlók, szóval nehéz idők voltak.
-- Az ő esetében a matematika-fizika szakot a rend döntötte? Mert sokszor így szokott lenni.
-- Ehhez hozzá kell tenni, hogy hiába dönt a rend, ha valakinek nincs vénája hozzá. Tehát már középiskolában ki kell derülnie, hogy valaki milyen irányultságú. Az, hogy pedagógus lesz, az jó. Nekem is ő (Laci) meg unokabátyám pedagógus lett. Azt nem tudtam, hogy annyira jó leszek azon a pályán, az nekem is csak akkor derült ki, amikor megtartottam az első órámat a Trefort utcában. Harmadéves voltam, és első órát kellett tartanom. Akkor derül ki, hogy tud-e az osztállyal bánni. Hiába tervez dolgokat… Mindig lányokat tanítottam, és azok néha váratlan húzásokat alkalmaztak, könnyen elsírják magukat vagy más dolgokat. Az nem egyszerű. Hogy tudja-e az ember kezelni, akkor derül ki. Az olyan, mint a gépkocsivezetés, tanulni lehet heteket, de azután hosszú évek kellenek hozzá. A tanári pálya is ilyen, de azért már meglátszik az első órán.
Én is úgy voltam, hogy matematikából jó voltam középiskolában. Elmondom azt, hogy 1—8-ig egy osztályba jártunk, ami az ötödikig tartott az államosításig. Ugyanazt tanultuk, és a tanító nem tud ilyen körülmények között annyi ismeretet adni, mint egy normál városi iskolában. Az államosítás után csak 2-2 évfolyam járt egy iskolába.
Új oldal…
Ővele aztán azt az egy évet átkínlódtunk (miért, mit), aztán ő átment egy másik iskolába, éppen abba, a mai Petőfibe, ahol én is tanítottam. Az ötvenes években olyanok tanítottak minket, akik valamilyen rendbe tartoztak: irgalmas rend. Egy tanárnő jött, egy megszűnt rendből, és nem gimnáziumi szinten, hanem polgári vagy általános iskola fölső osztályainak megfelelő iskolai szinten tanított. A matematikát végig ő tanította nekem, olyan szinten. Azt tudta, tanította, ami a füzetében, könyvében volt. Kaptunk házi feladatot, azt megcsináltam otthon, mert szeretettem, de sokszor nem úgy csináltam, ahogy ő tudta, és nem nagyon lehetett vele megértetni, hogy az én elképzelésem jó. Egy idő után ezért hagyott. Jó, dolgozatot megírtam, az jó lett, nem feleltetett többe. Ez is egy nagy hátrány egyébként. Így érettségiztem le, aztán mentem egyetemre. Az egyetemen meg kiváló budapesti iskolákból jöttek az évfolyamtársaim: Lővei Félix (???) aki akkor még a Laciéknál lakott és velünk együtt járt egyetemre. Az most a Tihanyi Apátságban van. Ő szervezi a találkozókat, a legutóbbi is ott volt egy éve. Valami évfordulós miséje volt – ezüst vagy… Lényegtelen, hát ilyen jól képzett egyénekkel jártunk. Ahogy a találkozón elmeséltük a történetünket, kiderült, hogy jól sikerült az életem. Miután elkezdtem dolgozni, 1-2 év után munkaközösségi vezető lettem, ami azt jelenti, hogy az iskolán belül elismert szaktanár voltam, alig hogy az igazgató helyettes nyugdíjba ment, ill., el sem ment nyugdíjba, és 1-2 évvel előtte mondta, hogy nem fogsz kapni többé osztályt, mert a helyembe lépsz. Így is volt. Aztán meg amikor az igazgató nyugdíjba ment, én vettem át tőle. Annak ellenére, hogy nem vágytam ezekre a beosztásokra, csak valahogy úgy alakult az élet, hogy el kell látni. Főleg az igazgatóság volt problematikus, mert olyan időszakban voltam igazgató, amikor az iskola megszűnése vagy a református egyházhoz való átkerülése következtek volna be. Mivel én nem voltam a református közösség tagja, meg jól ismertem azt a kollégát, aki ott jelölt volt az igazgatóságra, azt határoztam, hogy én oda nem, vagyis abban a társaságban nem vállalok szerepet. Alakuljon ki önszerveződés útján az iskola, és ha csak lehet, az iskolát megtartani. Akkor jött a városban egy olyan önkormányzati testület, ami fiatalokból állt, részben tanítványaim, részben a másik iskolából valók, FIDESZ-es önkormányzat (most is az). Ők is benne voltak, elfogadták a javaslatomat. Azért addig-addig csináltuk, amíg egy új iskola alakult. 1989-ben lettem igazgató és gyakorlatilag ez a dolog ment 1994-ig. Éjt nappallá téve dolgoztunk, és sok veszekedéssel is együtt járt, mert a református egyház püspökei jobban szerették volna, ha az iskola tanulóival, tanáraival együtt egy az egyben átmegy oda. Csak, ki is derült, az a tanári testület már régen szétszóródott volna, tehát míg ők ki nem alakítottak egy bizonyos stabil tanári közösséget, addig állandó fluktuáció volt. Végül is nem ment át közülünk senki abba a tantestületbe. Ez az iskola megmaradt, sokat jártunk utána. Minimális pénzt összekapartunk és aztán megmaradt. Segítettünk a református iskolának oly módon, hogy az öregdiákjaik ebbe az iskolába jöttek találkozóra. Sokan voltak, mi is elmentünk még Budapestre is fellépni az öregdiákokkal. Sok neves ember, Somogy József szobrászművész, Kodolai Béla ??? is ott volt. Kálmán Attila lett az igazgató, attól kezdve stabilizálódott a helyzet, vele jól megértettük egymást, mert pár évig egy épületben volt a két iskolát. Nekünk bővíteni kellett az iskolát, 20 osztályos volt, 12 évfolyamos, ők pedig fokozatosan építették föl elsőtől kezdve. Nemcsak az az épület, hanem a vele szembeni épület is (amelyet szépen helyreállítottak), ahhoz az iskolához tartozott, ami főiskolájukká akarnak alakítani – teológiai főiskolává. Így rendeződött a sorsunk a legcélszerűbben.
Ezen kívül még egy harmadik gimnázium is van, a volt bencés, a Thür István gimnázium, tehát három gimnázium. A Főtemplom mögött.
Grófi birtokon épült az iskola, meg mellette a sportcsarnok, ahol most a mi házunk van, az is a grófi birtokon áll (Vadas kertnek hívták). Az iskola mellett focipálya is létesült, meg a fürdő is. Ha nem is kimondottan gyógyvíz, de nagyon jó (most rábeszélnek minket, hogy az valójában gyógyvíz). Pápával és a környékével nagyon meg vagyunk elégedve. Annak ellenére, hogy gyermekeink távol kerültek, leányunk Gyulára ment, fiúnk Keszthelyen él. Keszthelyen többet járunk, mert ott építkeztünk is. Laci is sokat járt ott. Négy igazgatóval (mindegyik fizika szakos) együtt társas nyaralót építettünk. Így fel tudtuk építeni kalákában.
-- Köszönjük szépen. Még egyet: amikor Varga tanár úr nyáron hazajött, beállt segíteni vagy ezt inkább pihenésként kezelte?
-- Attól függ, milyen korszakban. Kb. 1959 volt a határ, amikor a téesz megalakult. Előtte saját gazdaságunk volt, akkor besegítettünk a nyári munkákba. Akkor még én is egyetemista voltam, történt az, hogy nyáron dolgoztam, és szeptemberben tettem le a vizsgákat június helyett. A téesz megalakulása után más volt a helyzet. Apám tag lett, anyám besegítő, akkor nem volt jelentősége a besegítésnek, de a ház körül mindig segített. Laci hozott mindenféle segédeszközt, amire szüleink szükségük volt a ház körül, különösen miután apánk meghalt, és anyánk egyedül élt. Azt meg kell említenem, hogy apám is 76 éves korában halt meg, Laci is 76 éves korában, és én is már várom, hogy mi lesz velem, ha elérem azt a kort. 68-ban vagy 69-ben meghalt édesapám, azután anyánk egyedül élt. Laci nyáron itthon volt, a nyári házban éltek, ami nem volt olyan rossz, mert a nagy melegben hűvös volt. Jól lehetett aludni a szalmatetős házakban, meg különben is a széna, szalma között, amikor kévéztük őket a nyári aratás idején.
-- Megmutatom ezt a levelet, amit Laci kapott, amikor jelentkezett a rendbe, Sík Sándor aláírásával (el kellene kérni azt a levelet a könyv számára – FÁ).
(itt sok szöveg van a háttérben a felesége részéről, nem értettem…)
-- Itt van a keresztlevél, házasságlevél, anyakönyvi kivonatok stb. nagyszülőktől kezdve, ezeket majd odaadom. (Igen, kérjük el, másoljuk le – FÁ). Akkor kellett beszereznie, amikor a rendbe jelentkezett. Még az öregszülőknek is a házasságlevele. 1941-, 1942-ben datálódtak.
-- Akkor adta be? Kisszeminarista volt Veszprémben?
-- Van, amit 1948-ban kért ki.
-- Mi az „evre” bejegyzés? Nem értem. Nem evangélikus. Mi lehetett? Utána kell majd nézni.
-- Miért van itt a vármegyétől és az egyháztól is egy irat? Kettős könyvelés volt? Ezt eredetileg már 1920-ban írták, vagy 1948-ban? Furcsállnám, ha 1920-ban már két okirat lett volna. Ha 1948-ban kettős volt, az lehet. De 1920-ban?
-- Itt az első kerékpáros igazolványa 1937-ből. Én akkor születtem. Így nézett ki. (Azt a fényképet is másoljuk le nyomdai minőségben: 600 dpi – FÁ.) Akkor került a középiskolába, és járt oda biciklivel. Akkor még talán csak a szüleimnek volt kerékpárja a faluban.
-- Igen, akkor volt névtábla a kerékpárokon, meg voltak a kerékpárok számozva.
-- Igen, lehet, hogy meg is van a „rendszáma” rozsdásan.
*esztergomi