Lassan a 60. érettségi találkozóra készülve az ember visszatekint a fiatalságára. Értékeli az elmúlt évtizedek történéseit, mérlegeli cselekedeteit, a sorsát meghatározó döntéseinek helyességét. Az eltelt idő távlatából nem egyszer megállapítható, hogy tévedett, rosszul reagált bizonyos helyzetekben.
Ilyen késői felismerés volt számomra szeretett piarista tanárom, Szemenyei László (alias Kefe) igazi emberi nagyságának felismerése. Szikár alakja, szeme, amely egyszerre volt szigorú, de melyben a szeretet mindig ott bujkált, mosolya most is előttem van, szelíd hangját is hallani vélem. Osztályfőnököm, földrajz és biológia tanárom volt. Szerettem, tiszteltem, pártfogóm, lelki atyám volt, apám helyett apámnak tekintettem. Egy gesztusát mégis félreértettem és nagyon megbántva éreztem magamat.
A történet 1956-ban kezdődött, harmadikos gimnazista koromban. A forradalomban barátaimmal aktívan részt vettem. Nem a fegyveres harcokban, bár a Műegyetemről szereztem egy géppisztolyt és egy tár lőszert. Katonaviselt emberek azonban megérttették velem, hogy a körtéri harcokban kézi fegyverrel részt venni kilátástalan küzdelem, biztos halál. Így a Szent Imre (akkor még Tétényi úti) kórházban mentőszolgálatra jelentkeztem három társammal, akik már orvostanhallgatók voltak. Sebesültszállítóvá átalakított Csepel teherautóval november 4. után is részt vettünk a legkeményebb harcok területén (Kilián laktanya, Bakáts tér, Boráros tér) a sebesültek ellátásában és kórházba szállításában. A harcok elcsendesedésével a körtéri sztrájkok megszervezésében, majd a MÚK jelszavával a tavaszi újrakezdésben reménykedtünk, szervezkedtünk. Természetesen 17 éves fejjel forradalmárnak, hősnek éreztem magamat.
A tanítás újra indítása után az első osztályfőnöki órán szerettem volna elmondani a forradalom alatti tapasztalataimat. Szemenyei tanár úr felmérte, hogy hányan hiányoznak, ki tud róluk, mi lett velük. Én lelkesen jelentkeztem, hogy elmondjam a hősies napokban velem megtörtént eseményeket, életveszélyes bevetéseinket. A második mondatnál osztályfőnök úr félbeszakított, leültetett és azt mondta: „Gyuszi, délután gyere fel a szobámba”. Biztos voltam, hogy majd ott négyszemközt elmondhatom azt a számtalan borzalmat, amit átéltünk, és azt a sok bátor, hősies tettet, amit láttunk.
De ismét csalódtam. Amikor rátértem volna a forradalom részleteire, tanár úr odalépett hozzám, megfogta a két kezemet, szigorú szemével mélyen a szemembe nézett és halkan, de nagyon határozottan azt mondta: „Ne erről beszélj, neked most a tanulással kell foglalkozni, hiszen a III. évvégi jegyek már számítanak az egyetemi felvételnél. A forradalomról se itt, se az az osztályban ne beszélj. Erről nem akarok többet hallani!” Búcsúzóul adott egy szép, meleg takarót, (sokáig megvolt) és már mosolyogva rám nézett és azt mondta „ugye értesz?”
Nem értettem! Év végén másik gimnáziumba mentem.
Hosszú évek – évtizedek – teltek el, amikor piarista diákok által szerkesztett évkönyvben arról olvastam, hogy Szemenyei tanár urat a forradalom után is a rendőrség folyamatosan zaklatta, minden nevezetes ünnep kapcsán bevitték és talán fizikailag is bántalmazták. Ekkor villámcsapásként jött a felismerés, hogy a tanár úr nem gyávaságból, hanem miattam fojtotta belém a szót. Tudta, hogy minden tudomására jutó információ, akár engem is bajba sodorhat. Ezért nem akart tőlem semmiféle konkrétumot megtudni.
Ekkor már késő volt a felismerés! Nem tudtam a tanár úrnak utólag sem megköszönni, hogy bölcs nyugalmával, határozottságával megvédett bármilyen esetleges megtorlástól. Ezzel az emlékezéssel szeretném hálámat és nagyrabecsülésemet kifejezni Szemenyei László emberi nagysága előtt.
Bankós Gy.