Beszámoló 60 éves érettségi találkozóról (2019.05.04.) Sztrilich Ákostól:
A szöveghez - magyarázatképpen - el kell mondjam, hogy a Tanár Úr spontán beszédét a fényképezőgépemmel vettem föl, Azt gondolom, hogy mindenki számára (nemcsak öregdiákoknak) fontos üzenetet hallottunk, ezért érdemes közzétenni, még ha néhány halkabb megjegyzését nem tudtam tökéletesen megfejteni, így néhány szó kimaradt. De biztosan nem haragudna a Tanár úr, ha a szöveg kissé szerkesztett változata jelenne meg.
Dr. Jelenits István tanár úr beszéde, 2019.05.04-én, a Budapesti
Piarista Kápolnában, két érettségi találkozó (60 ill. 70 éves)
diákjainak bemutatott szentmisén
Bevezető köszöntés.
Hálaadásra jöttünk össze, két különböző csoport (60 éve ill. 70
éve érettségizett volt diákok), mind a kettő sok minden tapasztalattal a
háta mögött, és azután emlékezünk szeretettel valaha volt
tanáraitokra, osztálytársaitokra, családtagjaitokra, szüleitekre.
Sok minden személyes emlék: arc, hanglejtés, mosoly, harag, öröm
kapcsolódik ezekhez az emlékekhez. Ezek mind felelevenednek most bennünk.
Együtt imádkozunk most, és ezeknek az emlékeknek a szálai erősítik a
kapcsolatot az Úristennel, emberrel. Elsősorban Neki köszönjük ezt az
egészet, és adunk hálát, és előtte tárjuk ki a szívünket az
örömmel, megemlékezéssel, hogy találkozhatunk mi, és aztán itt
összerakhatjuk az emlékezésnek a morzsáit, és valahogyan közösen,
megilletődés és áhítat borul ránk, hogy eljöttünk erre a
szentmisére. Hálát adunk érte és a piaristaságért, gyerekeitekért,
unokáitokért, másokért, a mai tanárokért, akik már talán nem is
piaristák mind, hanem jórészt világiak, de a azért a szellemét élik.
Imádkozunk, hogy az Úristen a maga akarata szerint formálja ennek a
közösségnek, ennek a nagy múltú történelmi csapatnak a jövőjét itt,
hogy be tudja tölteni azt a hivatást, amit a jövő nemzedék
formálására bizonyára neki szánt az Úristen.
(Olvasmányok: Apcsel 5,27, Jel 5,11, János 21,1-19)
Szentbeszéd
Megilletődve olvassuk ezt a hosszú evangéliumi szakaszt. A negyedik
Evangéliumnak utolsó fejezete ez (még néhány mondat van benne, nem
illeszkedik ide, ebbe a szentmisébe), de mindenképp ezzel a két
felvonásos jelenettel végződik tulajdonképpen az egész negyedik
Evangélium. És végződik János szerint Jézusnak a húsvéti története,
megjelenéseinek sora. Számba is veszi: kétszer megjelent, és most
harmadszor jelenik meg, hogy ezekkel a tanítványokkal még beszéljen.
Tudjuk az Apostolok Cselekedeteiből is, meg más evangéliumokból is, meg
Szent Pál leveleiből is, hogy Jézus feltámadása után sokszor
meg-megjelent, volt, hogy egyszerre több, mint ötszáz testvérnek is. De
hát az evangelista ezek közül kiemelt néhány jelentős megjelenést és
azokat illesztette be az evangéliumába és azokkal zárta Jézusról szóló
mondanivalóját.
Milyen nagy dolog ez! Mi megszoktuk, megtanultuk, hogy hiszünk a
feltámadásban, Jézuséban is. Feltámadt! Nemcsak azért, hogy az életét
megnyújtsa még húsz-harminc-negyven-ötven évvel, és aztán újra
meghaljon, most már igazán, hanem, hogy azért, hogy örök életre
támadjon föl. Nemcsak a lelke jutott el az Üdvösségre, az örök
életre, hogy visszaszálljon az Atyához, hanem test szerint is föltámadt
és a mennybe ment, és ott van, és föltámaszt minket is, benne hívőket.
Milyen nagyszerű dolog ez, hogy a földi életünk nem utolsó kincsünk,
veszendő kincsünk, hanem arra való, hogy fölkészítsen az Örök
Életre. Milyen csodálatos, hogy az örökkévalóság kibontakozik
előttünk, de sokat nem tudunk róla, „szem nem látta, fül nem hallotta,
emberi szív föl nem fogja, amit Isten azoknak készített, aki szeretik
Őt”. Beteljesedés, valahogy az életünkben lévő sok vágy, sok
szépség ami csírában megjelenik itt a földön, beteljesül ott, ahol
Krisztus maga köré gyűjt bennünket, benne hívőket. Talán még azokat
az embereket is, akik szélütötten botorkáltak itt a földi életükben,
de valami jó mégiscsak volt bennük, és valami titokzatos szálakkal
reménységük odakapcsolta őket Krisztushoz, akik talán nem ismerték őt,
de mégis neki szolgáltak.
Nagy megrendüléssel gondolunk minderre, és ahogy elmúlnak fölöttünk az
évek, a földi élet, de inkább visszanézünk már, és hát valahogy
érezzük már, hogy ennek a boldog egész életnek véget kell érnie.
Annál nagyobb figyelemmel tanulmányozzuk ezeket a szövegeket, és azután
nézünk beléjük, foglalkozunk velük, hogy mi is erre várunk, hogy
egyszer becsukódik mögöttünk a földi élet világa, és megnyílik
előttünk az az ajtó, amelyik az Örökkévalóságba vezet.
Nagyon érdekes ez a jelenet, a maga titokzatosságában, hogy Jézus
valamikor a tóparton gyűjtötte össze tanítványait. A csodálatos
halfogás akkor azt jelentette, hogy fognak újra halat, megtelik a háló.
Most is megtelik a háló, de ez már képe annak, hogy mi magunk is ilyen
Isten népe vagyunk, és az Isten bennünket is, nemcsak úgy mint a halakat
a vízből rak partra, hanem arra fog össze, és vezet tovább, minket
földieket, hogy a Mennyei Otthonnak a vendégei, polgárai legyünk. És
milyen érdekes ez a megbízás, hogy megadja nekünk, hogy addig itt
lesztek, maradjatok. Magatok sem tudjátok mi minden vár még rátok a
földi életben, de ha ennek a mennyei boldogságnak, a velem való, Istennel
való örök találkozásnak, együttlétnek, hazatalálásnak a hite él
bennetek, akkor könnyű lesz elviselni a földi életnek hátralévő
esetleges fájdalmait, megpróbáltatásait, a vértanúságot is, amin ezek
az emberek mind keresztülmentek.
Mi valahogy szintén így állunk, és örülünk annak, hogy az örök
életnek a hite segít abban, hogy a földi életnek emiatt az utolsó sok
fáradsága miatt ne rendüljünk meg. És aztán bizalom éljen bennünk,
és nem valami ujjongó fizikai öröm ami elér, hanem akkor amikor azok
megfogyatkoznak bennünk, akkor is a Lélek bizalma, ereje. Nem vész el az,
amit az Isten ekkora szeretettel építgetett bennünk, beteljesül, ami itt
a földi életünket is széppé, értékessé, drágává teszi.
És milyen érdekes ugye, ahogy Péter is, ahogy a szeretett tanítvány is
megkapja a feladatát a világban, hogy még itt sok mindent tenniük kell.
Péter lesz az, aki az egész, Krisztus nevében összegyűlő közösséget
összetartja, és azután tanúságtételüket megszervezi. Jézus mondja ezt
a Máté evangéliumban: „Menjetek és tegyetek tanítványommá minden
népet.” Nemcsak az a dolguk, hogy Galileában, Jeruzsálemben, Jézus
valaha volt ellenségei előtt tanúságot tegyenek róla, hanem el kell
jutniuk az ismeretlen világba. Mennyire ismeretlen volt, azt mi tudjuk, mert
még Róma is ismeretlen volt számukra, na azt meg még kevésbé tudták,
hogy kínaiak is laknak a földön, hogy Amerika is van, amit majd később,
századok múlva fedeznek fel.
Mi magunk is bámulva látjuk, hogy a világ maga sokkal tágasabb, mint
valaha elgondoltuk És ez a tágas világ ez még mindig kicsi ahhoz a
világhoz képest, ami az örökkévalóságban kinyílik előttünk. Milyen
érdekes megöregedni azok között a megpróbáltatások között, amelyek
itt a földi életünkben éppen miránk vártak. Ugye milyen viharos is volt
ez a huszadik század, világháborúkkal, és ezután megpróbáltatásokkal,
épített, rombolt, szokatlan találmányokkal, pusztító fegyverekkel, soha
el nem képzelt méretekben gyötörve embereket, és összerontva
sok mindent, amit a századok építettek, mégis reményt keresve,
botorkálva, ígérve, sokszor hazudva, valahogy mégis ebből az
összevisszaságból elevenen tovább él köztünk az a remény, hogy
Krisztus az Úr.
Az Egyház is valahogy ezt a hajdanvolt vezető szerepét mintha elvesztette
volna ebben a huszadik században a világban is, Európában is, itt
köztünk magyarok között is. Hányszor halljuk hogy még olyan emberekkel
találkozunk, akik meghaladott régiségnek tartják a hitünket. Valahogy
ilyen fiatalos erővel álljunk meg előttük, nem hangosan, de bizakodva
abban amit ránk bízott az Isten, és csöndesen, derűsen, az életnek a
maga csöndes, mindent átjáró erejével igyekszünk tanúságot tenni
arról, ami gazdaggá tesz bennünket is, azokat is, akik elfordulnak tőle.
Ez tesz igazán gazdaggá. Az életünknek ez ad igazán értelmet. Van
hová!
Valahol így hallottuk ezt a csodálatos halfogásról szóló csöndes,
szelíd elbeszélést, és Jézusnak a meghívását, amellyel Péterhez
fordul. Nem mondja ki, hogy Péter add örökül a feladatot, de világos
hogy Péterrel nem lett vége a világnak, és a kereszténység
történetének, hanem újabb emberek, pápák jönnek és Péter adja
tovább, és amit örökölt ő, amit kapott: hivatást, kegyelmet,
ígéretet, azt fenntartja az Egyház magában, változó viszonyok között,
katasztrófák idején, elvilágiasodás idején, nagy feledések korában.
Akkor, amikor a világról szóló ismereteink annyira hirtelen
földúsulnak, szinte elveszni látszódunk ebben, akkor is ennek a szent
örökségnek a tanúiként élünk. Nem hangoskodva, de bizakodó szívvel.
Tanúságtételünkkel jelen vagyunk, emberek sorsát megváltoztatni,
megnyitva előttük, ha máskor nem, esetleg utolsó e világi pillanatukban
annak reményét, hogy nem ez a föld az igazi hazájuk. Családra
visszagondolva, saját életünkre, ami lassanként lezárul, kérjük az
Istennek az áldását az iskola életére, az itt folyó munkára, a
családok életére, amelyek innen kinőttek és akik országunknak
továbbadják, hogy az otthonukban ennek az Örök Otthonnak az ígérete
legyen igazán szép, áldott kincs és örökség az utánunk következő
nemzedéknek.
Kedves Testvérek! Péter szégyenkezett, hogy háromszor megtagadta Jézust.
Mikor harmadszor is kérdezte tőle, hogy „szeretsz engem?”, akkor észre
kellett vennie, hogy nagyon finoman emlékeztette, hogy háromszor
megtagadtál. De hát mentsége is volt, mert maga se tudta, hogy ez komolyra
megy. Ott volt, ahol Jézust megvádolták, mellette akart maradni, akkor,
amikor lefogták. Azért tagadta le, nem azért hogy az irháját mentse,
hanem hogy ott maradhasson, ki ne dobják. Most bánkódik, de biztatást kap
Jézustól: „tudom, tudom, tudom, hogy szeretsz, és megkérdezem, de
tudom, hogy igenis jobban szeretsz, minthogy a félelmednek a prédájává
légy. Ennek a szeretetnek a mentén feltámadást tapasztaltál meg, újra
magadtól sietsz hozzám, és nem rendült meg a beléd vetett bizalmam, rád
bízom az Egyházam sorsát”. Ilyen törékeny emberekre bízta.
Kőszálnak nevezte Pétert, de ez a kőszál ember, húsból volt.
Valahogy így jár közöttünk is Jézus, erősít meg válságunk korában,
testet, közösséget, minket egymáshoz kapcsol ilyen feszültségeiben is
áldottá, szegénységében, kifosztottságában is gazdaggá. Akkor is
gazdag, vagy talán a leggazdagabb, amikor a legtöbb siratni való van rajta,
seb, heg, fájdalom vagy pusztulás. Új lehetőségek nyílnak meg előtte
amik ugyanakkor hát szinte meghódíthatatlanok azokkal az erőkkel
amelyekkel rendelkezünk.
És mégis elindulunk, és mégis hisszük, hogy velünk van az Isten. Nem
emberi mértékkel mérhető gesztusokkal dolgozik, hanem a kicsivel is nagy
tud lenni, és a világot őrzi azoknak az embereknek a hitében, akik
hozzánk hasonlóan vállalják egész szívvel az Ő szolgálatát. Erre
nevelt bennünket ez a piarista iskola, ebben nevel talán most is amikor a
ballagás van, és neveli azokat akik idejönnek, és azután tanúságot
tesz a maga szerény, alázatos és sokszor tökéletlen módján, mégis a
Krisztus igéjének a hatalmáról, amely az emberi törékenységnek is
fölébe kerekedik. Nem óvja meg az embert a bajtól, a rossztól, de
kisegít belőle és áldás születik még a kellemetlenségekből is,
fájdalmakból is, törésekből is.
Ezekre gondolunk, így állunk itt Húsvét után ezen az érettségi
találkozón. Kérjük az Úristen áldását egymásra, magunkra,
munkánkra, családunkra, a rendre, piaristaságra, magyarságra, s a
világra hogy csapjon le a húsvéti szél, fújja át ezt a huszonegyedik
századot, a harmadik évezredben a világot
És ezután segítsen abban, hogy elevenen rátaláljunk Krisztusra, a Tőle
kapott kincsekkel élni tudjunk, hogy ezután körülöttünk ez a világ is
megtalálja azt az utat, amit Isten írt elébe, mert Isten írja bátorító
és szelíd szóval, hatalmas jókedvvel.
Hát valahogy így imádkozzunk ebben a szentmisében és kérjük a Jóisten
áldását életünkre, a csöndes és mégis oly hatalmas ígéreteket hozó
áldott munkára. Amen
