Szűcs Balázs interjúja Benkő Andorral
Benkő Andor mesél életéről, tapasztalatairól...
Mivel a váci rendházban működött 1948-ig a rend noviciátusa, és a rendszerváltás után, 1990-tól ismét itt működik, talán érdemes beírni a krónikába a Benkő Andorral készült interjút, amely az azóta megszűnt „Mi, piaristák” című, belső rendi lapban jelent meg. Benkő atya itt volt novícius, de a megjelenés fontossága nem ez, hanem az, hogy a rend egyik legkarakteresebb tagja volt, nagyon sokáig novícius-magiszter. Nagyon sok mai piaristát is ő erősített meg hivatásában, amikor az első lépéseket megtették a noviciátus elvégzése alatt.
Benkő Andor mesél (első rész)
1935-ben Debrecenben érettségiztem és utána vonultam be a noviciátusba. Négyen jöttünk volna Debrecenből, de csak kettőnknek fogadták el a jelentkezésünket és a másik társamat az orvosi vizsgálat után hazaküldték, így egyedül maradtam a négyből. A noviciátusban tizenegyen vagy tizenketten voltunk, az év végére pedig csak kilencen maradtunk. Kedves, érdekes világ volt. Léh István volt a magiszter – szigorú embernek számított, viszont stílusát oldotta Benke Imre promagiszter atya, aki a vidámság embere volt. Ennek megfelelő volt a visszhang. Voltak köztünk igen nagy nevetők, akik nagyon értékelték a Benke úr kedvességeit. Persze akkor még megvolt a noviciátus régi kápolnája. Az külön egy élmény volt, sosem felejtjük el, hajópadlók voltak, régi-régi deszkapadló volt az, amelyben por és bolha is volt sok, így aztán vakaróztunk és kínlódtunk bőségesen az imádságok és elmélkedések alatt. Közben a templomban nekünk kellett az oltárokat díszítenünk, kinek-kinek megvolt a maga oltára vagy többnek egy, ezeket a kertben szedett világokkal tudtuk díszíteni. A kertben megint csak ki volt osztva, hogy melyik részlet kire van bízva. Ott kellett kapálni, ápolgatni a növényeket, virágokat. Kedves volt, levegőn, napfényben lehettünk, persze voltak nehézségei is. Nagyon jól emlékszem, hogy jött egyszer a magiszter atya és kérdezte, hogy hol van az a bizonyos svájci tulipánhagyma. Hát nekem sejtelmem sem volt, hogy svájci az a tulipán, de a hagymát igazán nem tudtam, hogy merre lehet az ágyásomban. No, elkezdtük kutatni ketten, hogy hol is lehet elveszve. Szerencsémre elő is került, mert addig nagyon feszült volt a helyzet Aztán híres volt éppen a virágápolással kapcsolatban a vázák vízzel töltése. Volt egy nyomós kút a kertben és az ember az egyik kezével fogta a vázát, a másikkal pedig nyomta bele a vizet.
Persze, hogy elmozdult a keze és a váza széle szépen letörött, aztán jött az örök visszatérő megjegyzés: Novitius quidquid tangit, frangit.1 Hát ez is megmaradt bennünk mindenkorra.
Letelt a noviciátus, akkor bekerültünk a Kalazantímunba. Egy évig volt teológia, ha jól emlékszem, s utána már beiratkoztunk az egyetemre. Akkor még nem volt felvételi, csak iratkozni kellett, ezt elintézte az egyes kurzusok szeniora, s mi megkaptuk a megfelelő indexeket, iratokat és azokat aláíratni már a mi dolgunk volt így ment négy év egyetem, következett a pedagógiai év, gyakorló tanárkodás a gimnáziumban. Az igazgató már akkor magyar-latin szakon dolgoztam, aztán akkor Ferenczi Zoltán volt.
Ott voltak még az Erdélyből idekerült kis piaristák, mert az volt az egyik nagy élményünk, hogy amikor Erdély visszatért a bécsi döntés következtében, áthelyezték Kolozsvárról az erdélyi nyolc vagy kilenc kis piaristát hát ünnepélyesen bevonultak és nagy örömmel fogadtuk őket. De voltak közöttük gimnazisták is, például az a Való Feri, aki most Temesváron van, rendben tartja és ellátja az ottani piarista templomot
A tanáraimtól sokat tanultam, például a Zimányi Gyulától: „Fekete Zimányi“, mert volt egy testvére, a „Fehér Zimányi“, aki premontrei volt – igen kedves, bölcs ember volt az igazgatónk és hát szerettük, nagyon becsültük és fogalommá lett, utólag is rengeteget emlegettük. Aztán tanított még Simon Sándor patrológiára, Szamek Jóska bácsi volt a dogmatikusunk – aranyos volt, köztudottan jó nótázó volt, viccelődő, kajakozó ember volt. Szegény a háború folyamán a Cassiciacumban akart valamit biztosítani, megvédeni, de elhurcolták a ruszkik és máig sem tudjuk, hogy hol halt meg. 1942 júniusában szenteltek Székesfehérvárott, régi ciszter diák lévén. Négy évig voltam ciszter diák, négy évig pedig a debreceni piaristáknál – ott is végeztem. Hallottam előtte a piaristákról és régi vágyam volt, hogy piarista szerzetes szeretnék lenni és ez megmaradt mindvégig bennem. Mégis valósult hála Istennek!
Megkérdezte Zimányi rendfőnök úr, hogy szívesen mennék-e Veszprémbe, mert akkor halt meg ott Buda János, aki igen értékes magyar-latin szakos tanárunk volt, azonban TBC-s lett a veséje, és hát menthetetlenül távozott körünkből. Elvállaltam örömmel és eljutottam szerencsésen Veszprémbe, ahol nagy élmény történt – Neuhauser Frici bácsi volt akkor a házfőnök. Kijött a hintón, mert azt mondta, ez jár a frissen befutó rendtagnak, hogy a házfőnök konflis kocsin viszi haza a Várba, ott volt akkor még a gimnáziumunk. A Vár már elveszett a számunkra, mert közben megyei levéltár lett, tehát visszavonhatatlanul mássá alakították át. Kárpótlásként Mosonmagyaróvárott kaptunk érte épületet De hát ott van a másik piarista kezdeményezés, a Padányi Bíró Márton Gimnázium.
1942-ben kezdtem a tanítást és '44-ben vezettem érettségire az első osztályt. Emlékezetes maiad, amikor vonultunk a múzeum felé (a múzeumot egy piarista alapította, Laczkó Dezsőről volt elnevezve), a városházánál elakadtunk, mert egy német harckocsi oszlop vonult el, meg kel lett állnunk. Na, mondom, jó kis jelkép, hogy mi vár a fiataljainkra. Igaz is lett, mert az egyik, Kovács Andris, szegény, az már az ősszel el is esett, mert bevonult katonának és éppen az én szülőfalum közelében esett el.
Persze '44 már nehéz idő volt. A frontok Magyarország felé közeledtek, ősszel már alig tanítottunk. Október első napjaiban becsukták az iskolát és széteresztették a gyerekeket. Persze próbáltunk foglalkozni velük, amit lehetett, de nemigen sikerült sokukat elérni, hiszen sok volt a vidéki gyerek is. Igaz, összeállítottam nekik egy kis újságot, amivel mindig felkerestem őket.
Aztán jött a hír, hogy jó néhány kis piarista bevonult a Vöröskeresztbe, és minket is verbuváltak. Hát ketten Előd Istvánnal, aki hittanár volt akkor Veszprémben, beálltunk, hogy valami hasznosat tehessünk a hazánkért, mert elvitték a' 14-eseket és a' 16-osokat tábori papnak, de mi,' 15-ösök, egyszerűen kimaradtunk a listáról. Bejöttünk Budapestre egy teherautóval, már Csepel körül láttuk az ágyúvillongásokat. A ruszkik már kezdtek átkelni a Dunán és közeledtek Pest felé.
Kiköltöztettük a Vöröskeresztet, több napot vonatoztunk, végig féltünk a légitámadástól; éppen december nyolcadikán érkeztünk Szombathelyre. Köztünk volt Albert/ úr, aki később rendfőnök is lett, az után egyre többen lettünk, nehéz volna valamennyit elsorolni. 19-en vagy 20-an voltunk ott. A szombathelyi püspökségen kaptunk szállást akkor Kovács Sándor volt a püspök, aki Kecskeméten volt kedves diákunk, majd kecskeméti apátplébánosként lett püspök. Rendelkezésünkre bocsátott két szobát a székesegyház mellett. Egyszerű körülmények között, szalmazsákokon, kényelmetlen ágyakon éldegéltünk. Engem közben könyvelésre osztottak be és hát könyveltem, könyveltem, máig sem tudom, hogy hogyan, mert abszolút nem értettem az egészet. Amit mondtak nekem, azt beírtam, aztán el volt intézve a dolog. Volt kedves karácsonyi ünnepünk, a domonkos apácáknál voltunk, az ő rendházukban volt az iroda berendezve és ott csináltuk az ünnepségeinket.
Ott volt velünk két szubdiakónus is, Fehér Laci Sátoraljaújhelyről és Börönte István Kecskemétről. Kapott a székesegyház és a püspöki palota egy nagy bombatámadást a székesegyház egy részét vitte szét és a mi épületünket szépen lepucolta. Az emberek nagy része még időben leszaladt a pincébe, de a Fehér és a Börönte meghalt. Máskor is volt már támadás, ezért nem siettünk, de amikor már sípoltak a bombák – azokat elég élesen lehet hallani – akkor kezdtek szaladni, de már késő volt. A bombák becsapódtak, a lépcsőház ahol szaladtak lefelé összeomlott és a kövek összenyomták őket. Ott haltak meg mindketten és a szaléziak kriptájába lettek eltemetve. Ott nyugszanak most is szegények. Nagy veszteség volt számunkra.
Én már mindezek előtt Fehérvárra mentem, a szüleimhez. Aztán egyre jobban bombázták Veszprémet. Előd Istvánnal, aki közben szintén hazakerült (mert Szombathelyről egy része kiment külföldre, egy része pedig visszajött) elhatároztuk, hogy mentsük az öregeket a bombatámadások rémületéből, hát siketült is kijutnunk őket a Balaton partjára, a piarista birtokra. Találtunk mindenkinek megfelelő szállást, mivel volt ott egy ház a birtokon. Kerékpárt kaptam és megindultam Veszprémbe, hogy értesítsem az időseket és próbáljam meg megszervezni a ki vonulást. Igen ám, de ahogy kerékpárosok Veszprém felé haladtak, mellettem nyugatra (tehát szembe) vonult három frontoszlop is, autók és harckocsik. Hát a németek és magyarok vonultak nyugat felé. Én meg egyedül be Veszprémbe. Az előtte lévő falunál megkérdeztem egy magyar tiszttől, hogy bejuthatok-e. Azt válaszolta, hogy reggel öt órakor még ott voltak, de most csupa füst a város és robbanások hallatszódtak, így ő nem ajánlaná nagyon, mert életveszélyes a helyzet. Hát visszafordultam. Egy autó után kapaszkodtam és a hátsó bicikligumim kilyukadt, de azt sikerült – életemben először és remélem utoljára – megjavítanom és így mentem eredmény nélkül vissza. Voltak persze más kalandok is ebben az időben. Magam is láttam, amikor a ruszkik több embert kivezényeltek egy híd megerősítésére és közben egyszer egy magyar embert közülünk elszólít egy ruszki. Elvitte az erdőbe. Csak egy lövést hallottunk, és egyedül jött vissza a katona. Először itt találkoztam azzal, hogy az emberi élet nem sokat ér az ő szemükben és kezükben, mert könnyen elintézik azt, aki nem tetszik nekik. Bizonyos idő múlva összeszedtünk néhány zsák krumplit, lisztet, egyebeket, egy kocsit kértünk kölcsönbe két csacsival és bevittük Veszprémbe. Ott egy kanonokházban telepedtünk meg, mert a rendházunk már használhatatlan volt, tönkre tették részben a ruszkik, részben a mindenféle átvonuló társaság. Mindent eltüzeltek, összepiszkítottak. Tele lettünk tetűvel meg poloskával, de ezek velejártak a háborúval. A maradék jó karban lévő szekrényeinket áthordtuk a kanonokházba, föl az emeletre viszonylag könnyedén – még fiatalok voltunk. Másnap megjelent egy ruszki teherautó a katonáival, mind lehordták a szekrényeinket és szépen elvitték őket. Tehát valaki figyelte az egészet, bejelentette és elvitték. Még ezeken kívü1 is sok-sok fájdalmas élmény megmaradt a háborús évekből, de az életemnek nem ezek a legmeghatározóbb részei.
Az interjút készítette: Szűcs Balázs
Benkő Andor mesél (második rész)
(Az előző számban közöltük a Benkő Andorral készített interjú első részét. Mint kiderült, néhány helyen hibák csúsztak a szövegbe, főként a neveket illetően. Elnézést kérünk a tévesztésekért! Reméljük, az írás mondanivalója így sem sérült.)
Aztán kicsivel később (a háború után) elkezdtük a tanítást: az első órám például úgy volt, hogy valami 6-7 gyerekjött össze az osztályomból. Mondtam nekik, hogy szedjetek téglát, tegyük körbe és a kapu mellett megkezdtem az első tanórát.
Lassan sikerült rendbe hozni a gimnáziumot. Persze hiányoztak elégetett padjaink és székeink, de aztán hónapokkal később megjöttek az új padok a püspökség adományából. Az egyik asztalosmester állította össze őket, kemény tölgyfapadok voltak. Éppenséggel nem modemek, de nagyon hasznosak. A tető cserepeit persze szétvitte a sok bombázás. Végre megjött a megrendelt cserépanyag az állomásra, a gyerekeket gyorsan befogtuk kordéval, talicskával, mindenfélével, és az állomásról folyamatosan jöttek haza a rakományok, azokat pedig egyből adták föl a tetőre, láncba állva. Fent volt egy mester és a diákok, akik rakták, így egy nap alatt becserepeztük majdnem az egészet, szépen sikerült Ment szépen a tanítás egészen 1948-ig, amikor államosították iskolánkat Szerencsére továbbra is a rendházban tudtunk maradni és tanítani, mert Bánáss püspök úr, aki akkor új püspök volt megalapította az első kis szemináriumi gimnáziumot, és ott a mi egykori diákjaink külön kis gimnáziumot alkottak. Tanítottunk többen piaristák, angolkisasszonyok közül ketten, és egy premontrei is került hozzánk. így dolgoztunk '51-ig, a végén már 42 gyerek volt a kis gimnáziumunkban. Adtunk nekik bizonyítványt és érettségiztettük is őket, de ezt az állam nem fogadta el, csak a szemináriumok, ha tovább is tanultak teológiát. 1951-ben ezeket is megszüntette az állam, így hontalanná váltam, de visszavett a rend. A bútorainkat még korábban Pestre küldtük, olyan állapotban voltak, hogy a kutyának sem kellettek.
Ezután Kecskemétre tettek be nevelőnek a konviktusba, ahol az elsősöket kellett „benevelnem“. Az ország minden részéből jöttek a gyerekek, és nem volt semmi felszerelésünk. Írtunk nekik, hogy mindent hozzanak magukkal. Ebből persze egy gyönyörű szép tarka-barka tábor alakult ki, mert ahány szekrény, ágy, éjjeliszekrény meg egyéb, annyiféle volt. Betettük őket egymás mellé két terembe, régebben rajztermeink voltak. Megindult a konviktusi élet. Illetve csak folytatódott, mert egy éve már volt azért ott valami. De a bútorok, amelyeket az állam és egyház közti megegyezés alapján visszakaptunk, csak évek alatt jöttek vissza.
Az első nehéz évek után lassan kialakult az életünk, mert szereztünk rendes (emeletes katonai) ágyakat és megindult a belső élet is. Rendeztem nekik versenyeket különféle atlétikai rendezvényeket — persze ők szervezték, én csak pártfogoltam őket. Aztán faliújságokat indítottam nekik, többfélét is, pl. régi piarista diákokról. A fél életem arra ment rá, hogy szedegettem össze az anyagot innen-onnan, aztán felragasztottuk a gyerekekkel, és innen tudhattak meg sok-mindent a piaristákról: rendházak az egész világról, híres piarista öregdiákok és még sokmás. Próbáltam megoldani, hogy ne legyen olyan unalmas az életük. Még elég szigorú világ volt, nem lehetett dohányozni – ellenőriztük. Lehet, hogy sokszor merev voltam egy kicsit, de hát az ember annyi mindenfelől összejövő gyerekéit felelős, érthető, hogy próbál fegyelmet tartani.
1960-ban osztályt kaptam. Addig nem tanítottam, csak kikérdeztem a gyerekeket a konviktusban. Megtanultam egy kicsit a ruszkit is, mert kikérdeztem néhány leckét a gyerekektől, így olvasni legalább tudtam, de gyorsan megutáltam. Csodálkoztak a gyerekek, hogy még a szavakat is ki tudom kérdezni. (Elárulom, nem volt nagy ügy.) Aztán az osztályommal foglalkoztam sokat: szereztem nekik gramofont és szerveztünk zenehallgatásokat különféle művészlemezekkel. Megbeszéléseket is tartottunk, hogyan kell értelmezni ezeket a művészi alkotásokat. Hát persze én magam is csak konyítottam az egészhez, de azért az olvasmányaimból, a könyvek alapján így is többet tudtam náluk. Azért nagyon jók voltak ezek az összejövetelek. Azonban, 1962-ben megjött a levél Budapestről, és felköltöztem a pesti rendházba. Először bekerültem a rendfőnöki irodába, promagiszter is lettem. Öt évig voltam Léh magiszter mellett, aztán pedig átvettem – magiszter, aztán később házfőnök és praeses lettem a noviciátusban. Léh magiszter atyát – úgymond megmentettem, mert közeledett az idő, hogy át kellett adnia a noviciátust miután 35 vagy 36 évig volt novíciusmester, tehát az egész élete abból állt. Kezdett orvosokhoz járni, mert megjöttek a pszichés problémák, amik hatottak a szervezetre is. Az a tudat, hogy most mi lesz vele, most munka nélkül marad. Megbeszéltem tehát vele, hogy: „Magiszter atya, te megmaradsz továbbra is, tanítod továbbra is, amit tanítottál, kertészkedsz, mindent csinálsz, csak hát én leszek a vezető". Így hát megnyugodott és egészséges lett a kisöreg. Így voltam én a noviciátusban, mint vezető, tizenöt évig (1982-ig). Akkor kezdtem belefáradni, 67 éves lettem, hát ugye már nyugdíjas idő. Kezdett elfogni az alvási kényszer – néha óra közben is, akkor aztán felriadtam, hogy mi ez, mit mondtam most?!
Szóltam a rendfőnöknek, hogy Bécsből mindig kérik a magyar rendtársak segítségét, hát én már többször jelentkeztem; akkor nem engedtek ki, mert még kellettem a noviciátusba, de most már kérem a felmentésemet, hogy kimehessek az „új világba". Ez persze nem volt egyszerű dolog, mert akkor még igen nagy volt az állami ellenőrzés, de Varga László rendfőnök úr (aki régi veszprémi tanítványom volt) sokat tárgyalt, és így kiengedtek. Akkor már megkezdődött a nyitás nyugat felé, tehát nekik jól jött politikailag, hogy bizonyos kapcsolatok alakulnak ki a nyugattal. Mindenki láthatta, hogy nem is olyan rettenetes ez a kommunizmus, ha lehet maradni. Így aztán 1982 szeptemberében kikerültem Bécsbe, és hat évet ott töltöttem. 1983 decemberében megbíztak a St. Theklában a házfőnökséggel. Többen is voltunk, mert ott voltak a fiatalok is, ott volt a noviciátus. Pius atya volt a novíciusmester. Sajnos ezek a novíciusok kevésbé sikerültek, mert egymás után jöttek és mentek. Ketten mégiscsak megmaradtak a végén, azokat '87-ben vagy' 88-ban szenteltük fel.
Amikor már úgy láttam, hogy van némi utánpótlásuk, úgy döntöttem, hogy hazajövök ('88 őszén). Egy darabig a Kalazantínum házfőnöke voltam – nem sok áldás volt abban, amit én ott csinálni tudtam —, aztán írtam tovább a Kegyeletes életrajzokat, összeállítottam valami ötvenet. Óriási munka volt. Persze nem voltak remekművek, de hát összeszedtem az emberekről a lehetséges adatokat – néha a véleményeket is. Jó néhány kötet összejönne belőlük, ha összetenném ezeket a munkákat, gépelt lapokon ment ez. Az ebédlőben akkor még felolvasták, azóta aztán már nem olvassák. Pedig amikor hazakerültem Bécsből, megírtam tizenhetet, de miután beadtam, eltűntek. Nyoma sincs az egésznek! Lemondtam tehát erről is, belefáradtam, hogy temessem az embereimet, mert nem olyan egyszerű ez lelkileg sem, hogy örökké a halottakkal foglalkozzam.
Megkaptam aztán a beosztásomat: a múzeumot bízták rám. Ezenkívül '88 óta a bécsiek is mindig visszahívnak; ha valaki hosszabb időre elmegy, én vagyok a kisegítőjük. Évente két alkalommal megyek ki. Hát így múlik az idő, én pedig mára 87. évemet tiprom a Jóisten segítségével, mert még nehezen, bottal járva, de megyek az élet útjain. Egy ostoba hobbim van: amikor Bécsben kinn vagyok, vagy itthon is, kivágom az újságokból azokat a részeket, amelyek valami jövőt jelentenek. Ezeket beragasztom spirálfüzetekbe, ilyenekből van már vagy 20-25 darabom – soha életben én még egyszer elő nem veszem. Időtöltés még a TV-nézés, az alatt kivágok és ragasztok. Így legalább egyszerre kettőt csinálok. Szoktam persze még olvasgatni és keresgélem a múzeumban a dolgokat Nem valami rendezett a múzeum, mert ugye egyszer ide, egyszer oda, és közben belső költözködések is voltak. Mire megtalálok valamit, szépen elmegy az időm.
A következő nemzedék piaristáinak pedig csak azt tudom üzenni, hogy legyenek jó piaristák! Képezzék magukat, mert ez a döntő: amilyen a tanár, olyan a diák. Ez az én megfigyelésem. A modern idők lazább világa, szelleme nem egészen kedvez a piarista munkának, az iskolában is nehezebb a feladat, de talán a tanárokon is fordul. Ha ők következetesek az önnevelésükben, és valóban az eszményeknek tudnak élni – hiszen szép eszményeink vannak: Isten, haza, család, akkor sok minden szépre rá lehet nevelni a gyerekeket Ha ezeket valóban kicsiszolják önmagukban, akkor tovább tudják adni. Ha azonban elakadnak a modem életben, és szerteszét hullnak, akkor nem tudnak a gyerekeken sem annyit segíteni, mint amennyire azok rászorulnak. Ezt sajnos látja az öregember, de az is igaz, hogy csak távolból, így lényegében nem tudok hozzászólni a mai pedagógiához. Imádkozni azonban tudok, hogy szebb legyen a jövő!
Az interjút készítette: Szűcs Balázs