KEMENES LÁSZLÓ FŐIGAZGATÓ ÚR INTERJÚJA VÍZVÁRI LÁSZLÓ PIARISTA ATYÁVAL
Vízvári László, a Budapesti Piarista Gimnázium tanára Szegeden született 1919-ben és ott nevelkedett a Piarista Gimnáziumban. Érettségi után, 1938-ban belépett a Piarista Rendbe. 1944-ben szentelték pappá és 1945-ben szerzett biológia-földrajz tanári oklevelet. 1946-tól 1948-ig tanár Debrecenben, majd az iskolák államosítása után káplán Endrődön. 1951-ben helyezte a budapesti gimnáziumba Sík Sándor. Itt a tanári munka mellett kialakított egy kis csoportot a diákok közül, hogy barkácsoló készségüket hasznosítsa egy bábjátékos csoporttal. 2003. január 22-én a Kulturális Örökség Minisztériumától Csokonai Vitéz Mihály alkotói díjat kapott.
Hogyan alakult ki érdeklődésed a bábjáték művelése iránt?
Az „előjáték” 1946-ban kezdődött Debrecenben. Kezdő tanárként jó barátságba keveredtem az osztályommal. Volt benne egy tíztagú kiváló csoport, a „Sárkány őrs”, akiknek cserkészparancsnoka voltam. A hosszúra nyúlt téli iskolai fűtésszünet alatt gondunk volt, hogy mit csináljunk. Megakadt a szemem a Magyar Cserkész egyik számában Tóth Sándor tatai bábos rajztanár cikkének címén: Építsünk bábszínházat! Tetszett az ötlet, építettünk – és mindig újabbat, újabb és jobb lehetőségekkel. Mesejátékokat adtunk elő alsómozgatású billentyűs bábokkal. Egy tojás volt a belépő a gimnáziumi pinceszínházunkba.
Nagy kalandunk, de nekem új távlatok megnyílása is volt a részvételünk az 1947-es franciaországi, moissoni cserkész világ-jamboreen. Már játszottuk Petőfi Sándor János vitézét a mi dramatizálásunkban, amikor jött a hír a világtáborról.
Minden cserkész álma volt a részvétel. Nekünk nem volt pénzünk, de volt egy bábszínházunk! Hankiss János, a debreceni egyetem francia tanszékének vezetője kérésemre elkészítette a János vitéz darabunk verses francia műfordítását, fia pedig, az akkor harmadéves francia szakos egyetemi hallgató betanította a csoportnak a francia szöveget. Ő maga, Hankiss Elemér is játszott a darabban: a boszorkány szerepét. A cserkészvezetőségnek tetszett a produkció. A kétszáz fős magyar csoportban mi tizenketten is ott voltunk – ingyen – Moissonban és utána Párizsban.
Az új távlat számomra a marionett játék megismerése volt. Itt a jamboreen láttam először zsinóros bábtechnikát Jacques Chesnais francia bábtörténész és felesége előadásában, akik bravúros műsort mutattak be ezzel a műfajjal. Itt ismerkedtem meg Blattner Gézával, a Párizsban élő bábművésszel, a magyar bábjátszás „nagy öregével” is. Haláláig leveleztünk. Idáig tartott a játék, előjáték. Aztán komolyra fordult a dolog.
Hogyan alakult meg a marionett együttes?
A bevezetőben említett hároméves debreceni tanárság, majd a szintén hároméves Endrődi falusi káplánság után (itt is folytatódott a bábozás, a már meglévő darabokkal, felszereléssel, műhellyel) következett a több mint ötvenéves budapesti tanári, majd nyugdíjas időszak. Ez az egy helyen töltött hosszú idő és több „véletlen” közbejötte lehetővé tett egy sokkal jelentősebb és gazdagabb kibontakozást. 1945-ben Budapesten vendégszerepelt a csehszlovák Skupa professzor Speibl és Hurvinek nevű hivatásos marionett színháza. Előadásukat többször is megnéztük. A többes szám azt jelenti, hogy Koós Iván kedves barátommal együtt, aki akkor festőművészsége mellett egyetemi tanársegéd is volt, valamint Balogh Beatrix írónővel, aki Ivánnéknál lakott. A cseh bábosok előadása talán még nagyobb hatással volt ránk, mint Moissonban Jacques Chesnais produkciója énrám. Úgyannyira, hogy többszöri tanácskozás után elhatároztuk, létesítünk Magyarországon is marionettszínházat. Itthon csak az alsómozgatású ún. kesztyűs és a pálcás vagy Wayang technika volt ismeretes és gyakorlott.
művészi igényű bábjáték komplex művészet: az irodalom, a képzőművészet, zene, tánc, beszédtechnika is összetevői. Azonkívül, a terveket meg is kell valósítani sajátos technológiával. Felmérve erőinket és lehetőségeinket, elhatároztuk, hogy elkezdjük a marionett játékot.
Kezdeményezésünknek a budapesti gimnázium volt a színhelye. A már régebben is meglévő műhelyem (esztergapaddal és néhány kisgéppel) a Múzeum utcai szárny földszintjén kapott helyet, marionett színpadunkat és a nézőteret pedig a szomszédos későbbi zeneteremben alakítottuk ki, akkori igazgatónk, Balogh Ferenc jóvoltából. Ő egész igazgatósága alatt nemcsak jóindulattal, de segítőkész szimpátiával is kísérte kezdeményezésünket. A játékosok, az alapító tagok diákjaimból kerültek ki, akik másokat is hoztak magukkal, lánytestvéreiket, barátaikat, főleg egyetemistákat. Kezdetben a taglétszám kb. 40 volt. Együttesünknek az Auróra nevet adtuk. Nem a cirkálóra gondoltunk, hanem arra, hogy ezt a próbálkozást „hajnalnak” szánjuk a magyar bábjáték egén.
Mindig kedveltem Rostand Cyranóját. Első marionett figurám egy kb. 50 cm-es Cyrano bábu volt. Hátborzongató volt, amikor megmozdult a kezemben ez a fából, textilből, fémből összerótt kardos vitéz. Talán a teremtés mámorító örömét éreztem akkor. Le is győzött, ma sem tudom abbahagyni – immár 84 évesen – ezt a varázslatot.
Első nyilvánosan is játszott darabunk egy kínai mesejáték, A csodatevő ócska ecset volt. A kínai nagykövetségtől kértem és kaptam hanglemezeket kínai zenével és énekkel, a cselekmény aláfestéséhez. Látványos, szép játék volt, néhány bravúros marionett trükkel. Az előadásra meghívtam a kínai nagykövetséget is. Eljöttek, négy nagy fekete autó várta őket az előadás végén. Mikor kikísértem őket, megkérdeztem (persze tolmács útján) mennyire volt számukra kínai ez a darab? Udvarias mosollyal válaszolták, hogy szép volt, és annyira volt kínai, ahogyan az európai ember elképzeli a kínai művészetet.
Ezután fából faragott bábúkkal eljátszottuk Bartók: A fából faragott királyfi című balettjét. Ebben élő szereplők is voltak. Az erdő, mellyel a királyfinak küzdenie kellett élő emberekből állt. Deréktól lefelé csak a fatörzseknek kiképzett lábak látszottak a kis színpadon. A víz: a színpad előtt guggoló lányok fejük fölött hullámoztatták villódzó fényben a fehér tüllanyagot. Itt is tanultam valamit. Amikor Lajtha László zeneszerző beírta a vendégkönyvünkbe, hogy igen tetszett neki az előadás, a szintén jelenlévő Oláh Gusztáv az Operaház akkori főrendezője megjegyezte: „Könnyű nektek, nálatok nincs gravitáció!” (Az operaházi balettosok nem tudnak ilyen súlytalanul mozogni!) Ekkor jöttem rá, de később még inkább tapasztaltam, hogy a bábjáték a lehetetlenségek művészete.
Oláh Gusztáv vendégkönyvi beírása, hogy számára előadásunk „Felejthetetlen élmény volt” – nekem most ötvenöt évi bábjátékos tevékenységemre visszatekintve ugyancsak vallomásommá vált!
Mit tartasz az együttes jellemző profiljának?
Az állandó kísérletezési kedvet. Az, hogy marionett-együttes lettünk, és ma is legtöbb darabunk ezzel a zsinóros technikával rendelkezik, nem jelenti azt, hogy itt ki is kötöttünk. Én magam a bábjátéknak 23 mozgatási változatát, műfaját ismerem, a gyűszűbáboktól az óriásbábokon át az árnyjátéktípusokig. Ezekből a kísérletezések során persze mintapéldányaim is voltak, melyeket tanfolyamokon, illusztrációként az utódgenerációnak bemutattam. Később a Népművelési Intézet és az Országos Oktatástechnikai Központ kérésére ezekből színes diasorozat, illetve videó fel-vétel is készült.
A már említett „Fából faragott" feldolgozásunkkal, később már nem voltunk megelégedve, évek múltán ebből egy teljesen újat készítettünk. Ezt a variációt a Philemon és Baucis című Haydn-opera árnyjáték feldolgozásával egy műsorban játszottuk, de már nem a gimnáziumban, hanem a mostani Erzsébet (akkor Engels) téri Nemzeti Szalonban. Az történt ugyanis, hogy az idők folyamán „kinőttük" az iskolai kereteket, és a gimnáziumnak is szüksége volt az általunk használt helyiségekre. Különböző kerületi tanácsok művelődési osztályai tették lehetővé további működésünket. Megbecsülték azt, amit produkáltunk, jóllehet tudták, hogy én ki vagyok, és hol tanítok. Létre is jött egy szóbeli megállapodás arról, hogy „mi nem csinálunk semmi államelleneset, ők viszont nem kívánnak tőlünk semmi valláselleneset”. Ez így is történt évtizedeken át. - Aztán átmeneti otthonunk, az V. Kerületi Tanácstól kapott Nemzeti Szalon is megszűnt: lebontották. „Sub pondere crescit palma" (teher alatt nő a pálma) - mi az utcára kerültünk. De ekkor csináltuk legjobb darabunkat: Camille Saint-Saëns Bűvészinas c. marionett-műsorunkat. Ekkor csak a műhelyünk volt meg a Csalogány utcában. Ezt az 54 négyzetméteres helyiséget még 1959-ben utalta ki számunkra a II. Kerületi Tanács egy idős, neves bábjátékos, Szokolay Béla halála után. Ma is, immár 44 éve ez a helyiség az együttes bázisa: műhelye 16 különböző műveletre alkalmas kisgéppel, sokféle anyaggal, de ez a próbatermünk is. Mostani fenntartó szervünk, a pesterzsébeti Csili Művelődési Otthon fizeti a havi lakbérét. (Régi darabjaink raktára a Csiliben van.) Harminchét éve, 1966 óta ide tartozunk. Úgy tűnik, végleg!
De közben volt még egy emlékezetes próbálkozásunk. Odüsszeiánk során éppen a IX. Kerületi Tanács együttese voltunk, amikor a Török Pál utcában (a Kálvin tér közelében) megkaptunk egy 17 méter hosszú bolthajtásos pincehelyiséget, amely azelőtt kovácsműhely, majd szenespince volt. Kétéves munkával ebből egy kitűnő bábszínházat építettünk. A színpadtér területén a bolthajtás eltávolításával (mérnöki tervezésű statika biztosításával) összevágtuk vele a felette lévő szintet, és itt építettem meg az egyik Aurora-tag, Sztrilich Ákos segítségével a színház fémvázas zsinórpadlását. Ez a színház mindent tudott, amit egy bábszínháznak tudnia kell, az összes műfajt lehetett benne játszani a kesztyűsbábtól a marionettig. A megnyitó ebben a színházban Prokofjev Hamupipőke c. műve volt Koós Iván tervezésében, 1962-ben. Itt tartotta 1963. évi közgyűlését a magyarországi UNIMA - szekció is. (Az UNIMA-ról később bővebben.) Ennek az új budapesti színháznak hamar híre ment, többen is megkívánták, úgyhogy hamarosan el is vették tőlünk a KISZ részére. Ők élőszínháznak rendezték be. Ma, 40 év múltán is működik Pinceszínház néven. Nemrég ellátogattam oda. Új generáció működik benne, nem is hallottak a színház születéséről. Megint az utcára, illetve a Csalogány utcai műhelybe szorultunk.
Végül is, mint említettem, a Csilibe kerültünk, immár negyedik évtizede. Itt élte együttesünk a virágkorát. Vállalták működésünk anyagi hátterét, szervezték elő adásainkat, alapítványokból megszerezték külföldi utazásaink, turnéink költségeit. Harminckét alkalommal utaztunk külföldre, nemzetközi bábfesztiválokra, más meghívásokra. Brüsszeltől Moszkváig szinte minden országban jártunk Európában. Számos barátot, hasonló „megszállottat” szereztünk, akik közül sokat mi is vendégül láthattunk Magyarországon.
A társulat végül is amatőr együttes maradt?
Igen, mindvégig. Ma, együttesünk létének 49. évében is amatőr, a szónak eredeti értelmében, vagyis az, aki szereti azt, amit csinál. Igaz, kritikusaink azt szokták mondani, amatőr együttes vagyunk, de hivatásos szinten működünk. A szakmai kortársak mind hivatásosként működnek már, úgyhogy ma 14 hivatásos bábszínház van Magyarországon, a régiek közül csak mi vagyunk amatőrök. Igen, mert nekem más a hivatásom: a papságot és a tanítást éppúgy szeretem, mint ezt, amit hobbimként művelek. Viszont az együttesből mások sokan lettek hivatásosak, miután itt megtanulták a „szakmát". Elsőként Koós Iván, aki az akkori Állami Bábszínház tervezője, majd művészeti vezetője lett, de haláláig a mi együttesünknek is tagja és tervezője maradt. Magas szintű tevékenységével a Kiváló Művész címet és a Kossuth-díjat is kiérdemelte. Ketten (Urbán Gyula és Hollós László) a prágai bábfőiskola elvégzése után hivatásos bábrendezők lettek, és vagy tizenketten az Állami Bábszínház művészei. Ebből éltek, sőt már nyugdíjasok is!
A közel öt évtized alatt kb. 250-en voltak hosszabb-rövidebb ideig tagjai az együttesnek. Többen évtizedekig, van, aki már 38 éve, 40 éve. Elég sok házasságkötés is volt tagjaink között, elsőként Koós Iváné.
Hogyan lett az Aurorából Astra együttes?
Ez még 1962-ben, a Török Pál utcai pinceszínház idejében történt. Ekkor az együttes egyik alapítójaként már említett Balogh Beatrix néhány taggal együtt kivált az együttesből. Balogh Beatrix a bábjáték mellett nagy híve volt a pantomimnek is. Még 1959 előtt, gimnáziumi működésünk idején néhány pantomimműsort is létrehozott. Ezekből bemutatókat is tartottunk, például a Múzeum utcai Kossuth Klubban, a Kertész utcai Fészek Klubban. Itt, a pinceszínházban én csak a bábjátékkal akartam foglalkozni. A színpadteret is csak erre a funkcióra építettem. Ők ragaszkodtak a pantomimhez, önállósodtak, máshol kerestek helyet működésükhöz. Mi ezután Astra Bábegyüttes névvel működtünk tovább. Ez idő tájt (1962-ben) tagtoborzás során jött hozzánk másokkal együtt Ősz Szabó Antónia porcelántervező művész is. Hamarosan kiderült, hogy nemcsak mint bábmozgató, hanem mint tervező és bábkészítő is egyenrangú társam lett, Koós Iván mellett az együttes vezetésében. Ideális alkotóközösség lettünk. Félszavakból is megértettük egymást, a feldobott ötlet többször körbejárt közöttünk, míg kialakult a végleges megoldás. Ősz Szabó Antóniának sok önálló tervezésű darabját játszottuk, például egyik legsikerültebb műsorunkat, a Cirkuszt (helyesebben: „Játsszunk bábcirkuszt" volt a címe), amit itthon és külföldön kb. 500-szor játszottunk.
A világ bábjátékosainak van egy nemzetközi szervezete. A neve: UNIMA, teljes nevén Union Internationale de la Marionette (Nemzetközi Bábművész Szövetség). Ennek persze van magyar tagozata is. Az együttes is, én is tagjai vagyunk. Nemcsak nemzetközi fesztiválokat rendeznek, hanem négyévenként a világ különböző országaiban UNIMA-kongresszust is. Hat ilyen kongresszuson és fesztiválon együttesünk műsorral is részt vett. A drezdai UNIMA-kongresszuson az a megtiszteltetés ért, hogy az UNIMA dísztagjává választottak.
Hogyan foglalnád össze művészi munkád értékeit?
Ott kezdem, hogy én magamat nem tartom művészegyéniségnek. Ami képzőművészeti érték van az együttes munkájában, az Koós Iván és Ősz Szabó Antónia (hivatásosan is képzőművészek) önzetlen munkájának az eredménye. Mint említettem, a bábjáték annyira sokrétű, komplex művészet, hogy feltétlenül kollektivitást igényel. Nemcsak a munkánk, de eredményeink, értékeink is közösek.
Az előadó művészetnek akkor van értéke, ha az a jónak, a szépnek és igaznak a közvetítője, szolgálatával megtisztít. Ebben a szerepében kicsit rokon a tanári hivatással. Érdekes, mikor először voltam Rómában, és a Piazza dei Massimin felkerestem Tomek Vince, akkori piarista generális urat, és beszámoltam neki bábjátékos tevékenységemről, felkiáltott: „Elsőrendű piarista munka”! Több ezer előadásunknak az emberekre − kicsikre és nagyokra − tett hatását természetesen nem tudom felmérni. Csak remélem, hogy nem dolgoztunk hiába.
Egy alkalommal, hét francia turnénk egyikén, fogyatékos gyerekek kórháztelepén játszottunk Chateauneuf-du-Faou-ban, Bretagne-ban. A kiskakas gyémánt fél krajcárja előadása után bábkészítés volt. Minden gyerek kézbe kapott egy csomagot, mely egy kakasfigura alkatrészeit tartalmazta. Még itthon, műhelyünkben készítettük elő ezeket 300 példányban. Elmagyaráztuk, hogyan kell összerakni, s mikor kész volt, egyszerre a magasba emelve kiáltottuk: KUKORIKÚÚÚ! Így is történt. Már szétszéledtek a gyerekek a gyönyörű park útjain, pavilonjaik felé, mikor látom, hogy egy kifacsart kezű-lábú, 13 év körüli néger gyerek ül szomorúan a tolókocsijában, ölében a csomaggal: nem tudta összerakni. Gyorsan megcsináltam neki és a kezébe adtam. Ő felcsillanó szemmel köszönte meg: „Merci, beaucoup, monsieur, merci, beaucoup!” Azzal a többiek után hajtva tolókocsiját, magasra tartotta kiskakasát hangosan kiáltozva: Kukorikúúú, kukorikúúú! Neki is volt már kakasa. Van ennél nagyobb boldogság?
De volt részünk a hagyományos, hivatalos elismerésekben is bőven. Az együttes háromszor lett „Kiváló együttes”, sok darabunkra kaptunk nívódíjat, vagy hatszor a rangos bábos erkölcsi elismerést, az UNIMA-diplomát (de még a népi demokráciától is SZOT-díjat!) kaptuk.
Sokáig nem mertem vallásos témát bábbal előadni. Féltem, hogy az erős stilizálás, a megszokott karikírozás miatt a szent téma félrecsúszik. Most, a végén, mégis − ennyi évtized után − meg mertük kísérelni. Két ilyen műsorunk van: a Példabeszédek (a tékozló fiú, az elveszett bárány és az elveszett drachma), valamint a Fiú születik... című, középkori misztériumjátékokból és a lövetei betlehemesből összeállított szövegű zenés játék. Ezeket itthon is, külföldön is templomokban játsszuk. A mobil főoltárt félretéve, a tabernákulum előtt, tehát a „Szerző" jelenlétében, nemcsak szövegesen, hanem képileg, zenével és tánccal is jelenítjük meg az evangéliumot. Mindenhol nagy figyelemmel kísérték és hosszasan megtapsolták − Íme, a bábjáték is alkalmas lehet az evangélium hirdetésére! Sőt, talán éppen szokatlansága miatt megkülönböztetett figyelem is kíséri. Így hát nemcsak ismeretközlő és nevelő „tanári”, de evangélium-hirdető, „papi” szerepe is lehet. Hogy ezt csinálhatjuk, ezt is értéknek, kitüntetésnek tartom. Ötvenhat év bábjátékos élményeiből, kalandjaiból itt csak az összképből, innen-onnan kiragadott, mozaik lapocskák bemutatására futotta. A teljes valóság ennél sokkal gazdagabb. De az egészre is visszatekintve, én is elmondhatom, hogy „felejthetetlen élmény volt”.